2012. december 23., vasárnap

Nélküled én...


… egy senki vagyok. Egy üres, érzelmekkel nem rendelkező ember, aki szinte már-már hátborzongató érzéketlenséggel, gépies módon végez bármit is az utóbbi négy-öt órában. Ezt még én is tudom, nemhogy azok a szerencsétlenek, akik kénytelenek a látványt is elviselni.

Mondjuk talán érthető az érzelmi válságom, hiszen ki az, aki percek alatt ne kerülne ilyen letargikus állapotba azt a hírt hallva, hogy az általa hőn szeretett személy kórházban van? Főleg, hogy a baleset okozója én vagyok…

Az egész azzal az öt-hat órával ezelőtti szerencsétlen eseménnyel kezdődött, hogy Hiro szülei rájöttek a kettőnk kapcsolatára, ami mondhatjuk úgy is, hogy több mint az átlagos embertársi szeretet. Elsősorban azért voltak kiakadva, mert mindketten fiúk vagyunk, az pedig a másik, hogy én kicsivel idősebb vagyok, és hát nem éppen… makulátlan előéletű. Hiro csúnyán összeveszett velük, mert nem épp kedves szavakkal illettek, és mert el akarták tiltani tőlem. Én pedig csak zsebre tett kézzel állva tűrtem a sértéseiket és az ordibálást. Az apja félrehívott, és elég csúnyán megfenyegetett, mivel én a magam tizenkilenc évével már nagykorúnak számítok, és így bármikor feljelenthet, mint az ő tizenhat éves Hiróját megrontó ferdehajlamú pedofilt. Jó, mi? Mondjuk számíthattam volna rá, hogy a ránk nyitó, jóval hamarabb hazaérő szülők nem épp sütivel és tejjel fognak köszönteni, de… nem gondoltam volna, hogy az apja ilyen simán nyúlna radikális eszközökhöz, csakhogy kivágjon a képből. Mondjuk a fenyegetés mellett még érvelt és rábeszélni is próbált, hogy a fiának az lenne a legjobb, ha egy magamfajta elzüllött nem próbálná meg behálózni az iskola legjobb tanulóját, megfosztva ezzel a leendő csodás jövőjétől. A beszédéből tisztán kiérződött az irántam érzett undortól a fia féltéséig minden benne zajló érzelem, élen a hirtelen támadt és őt uraló gyűlölettel. A nagydarab, rám csúnyán néző férfihez semmit se szólva sétáltam ki a házuk elé Hiróval beszélni.

- Ugye nem fogod hagyni, hogy közénk álljanak? – kérdezte akkor remegő hanggal és nagy zöld szemeit rám meresztve a törékeny fiúcska.

 - Tartanunk  kéne egy kis szünetet… - közöltem nyugodt hangon, de a szemeibe képtelen voltam nézni.

- El… eladtál? Mennyit adott apa, hogy ezt mondd? – utalt arra az apja és köztem történt beszélgetésre, aminek ő nem lehetett fültanúja.

- Semmi ilyen nem történt – válaszoltam neki halkan, szinte fel sem fogva, hogy azt hitte, pénzért képes lennék ilyet tenni. Sosem tagadtam, hogy rosszul állok anyagilag és többször is loptam, raboltam ki embereket, de… képtelen lennék pénzért eladni kettőnket.

- De hát akkor miért? – A hangja hisztérikussá vált, és ránézve láttam, hogy az arca könnyekben úszott. A szívem egyre jobban fájt, de végül kimondtam az indokokat.

- Azért, hogy ne romoljanak tovább a jegyeid, és a szüleidnek legyen elég idejük megszokni kettőnk gondolatát.

Ami a legdurvább volt az egészben, hogy komolyan gondoltam, amiket mondtam. Amióta csak együtt voltunk, a jegyei úgy inogtak meg és kezdtek el láthatóan romlani, mert a tanulásra szánt időt is velem töltötte. Sőt, még egyes szakkörökről is ellógott, hogy többet lehessen velem. Az apjának a jövőjét illetően pedig igaza volt: ha ez továbbra is így ment volna, a fiából legfeljebb valami irodában kuksoló segéd vagy tanát lehetett volna, nem pedig valami jól menő cég vezérigazgatója. Azt pedig nem tudnám elviselni, hogy a karrierje nagy lehetőségeiről miattam maradjon le. Életem végéig gyűlölném és megvetném magam, ha hagynám, hogy eltaszítsa magától a páratlan lehetőségeit.

- Megígérem, hogy jobban fogok tanulni, de ne mondj ilyeneket!

- Nem, szó sem lehet róla – intettem le, amit nem kellett volna, mert hangosan üvöltözni kezdett velem, miközben a sírástól levegőt is alig kapott.

- Soha nem is szerettél igazán! Mindvégig csak hazudtál! GYŰLÖLLEK!

Még csak reagálni se tudtam, már be is pattant az autójába, amit az apjától kapott a közelgő jogsi letétele alkalmából. Mikor eszembe jutott, hogy még jogosítványa, sőt, még csak egy nyeszlett elsősegélyvizsgája sincs és a kocsijához rohantam, csak beletaposott a gázba, és szabályellenesen nagy sebességgel suhant végig az utcán és tűnt el a szemem elől.

Már akkor éreztem, hogy baj lesz, és ezzel nem voltam egyedül, mert Hiro szülei is kijöttek az üvöltözésre és a kocsi indítás zajára.

- Akira, hol van Hiro? – dörrent rám az apja, mire idegesen visszamorogtam, hogy összevesztünk és erre a fia elhajtott.

- Jézusom, Yotomu, de hiszen vezetni se tud! – sikított Hiro anyja, férje kezét rángatva. Végül a ház előtt vártunk, kitéve magunkat az őszi időjárásnak, és várva, hogy Hiro hazajöjjön. De az egyetlen, ami fél órán belül érkezett, az egy telefonhívás volt a kórházból.

Mondanom se kell, rögtön autóba szálltak a szülők, és meglepetésemre engem is magukkal vittek. Mint kiderült, Hiro a városban elvesztette az uralmat a jármű felett – most se tudom, hogy jutott el jogsi nélkül addig-, és belerohant egy épületbe. Rajta kívül senki sem sérült meg, csak a kocsi lett totálkáros. Ő beverte a fejét és a teste tele van zúzódásokkal, valamint a baleset óta nem tért magához.

Mióta úgy öt órája bejöttünk a kórházba, itt vagyok mellette. Se inni, se enni, de még csak a magamon való könnyítés céljából se mozdultam el mellőle. Képtelen vagyok másra gondolni, csakis erre az egészre. Az én hibám minden! Miért kellett így összevesznem vele? Miért nem én szenvedtem balesetet helyette? Miért Ő?! Miért az én imádnivaló, életvidám és kedves kis Hiróm fekszik itt? Istenem, ha meghal, én… én… Az elvesztésének gondolatától könnyek szöknek a szemembe, és a torkomba és gyomromba költözik egy-egy óriási gombóc. Zokogni kezdek, immár sokadszor, és a finom, kecses kis kezecskéjébe kapaszkodva kezdek imádkozni, már amennyire képes vagyok szavakat kipréselni a számon.

- Istenem, kérlek… bármit, akármit megteszek, csak… csak ne hagyd meghalni! Tudom, hogy arra se vagyok méltó, hogy meg… meghallgass, de kérlek… Kérlek, gyógyítsd meg! Hiszen nem tehet semmiről se, az egész az én hibám…

A hangom végül elhal, mert már suttogni is képtelen vagyok a kétségbeeséstől és fájdalomtól, ami belülről éget, szinte felemészt.

Közelebb hajolok az én kis szőke angyalomhoz, és egy puszit nyomva az arcára vizezem össze puha bőrét meleg könnyeimmel.

- Bocsáss meg, Hiro… - suttogom neki halkan. Most olyan, mint egy alvó angyal… olyan csodálatosan szép és ártatlan. Mint Csipkerózsika, aki csak a szőke herceg csókjára vár. Ebben mindössze annyi nem stimmel, hogy se szőke, se pedig herceg nem vagyok, a többi jó. Bár talán a barna bűnöző jobban illene rám.

Egy ostoba ötlettől vezérelve megcsókolom az én kis Csipkerózsikámat, miközben könnyeim átvándorolnak az ő arcára.

Hiába várok, nem történik semmi, így könnyek újabb hada ront rám, amik ellen nem tudok védekezni. Talán ez életem első olyan alkalma, mikor nem csecsemőként vagy kisgyerekként, hanem felnőttként sírok.

- Akira, te sírsz? – hallom meg Hiro vékony, törékeny hangját. A sírást rögtön felfüggesztve meredek a félig nyitott szemű, engem még félálomban méregető szöszi fiúra, aki szabad kezével finoman letörli az arcáról a könnyeimet.

Szinte rávetem magam, hogy óvatosan megölelhessem törékeny kis testét és finoman magamhoz húzhassam. Abszolút nem ellenkezve simul hozzám, kicsit még remegve.

- Igen, Hiro, sírok – válaszolok az előbbi kérdésére. – Sírok, mert most jöttem rá, hogy nélküled én élni se tudok.
(2011.11.01.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Nos, egy újabb kis novella a "Love is in the air" c. szettemből, ami szerintem a Katana és kunai után a legértelmesebb. A másik kettőn gondolkozok, hogy mikor rakjam fel... azoknak igazából semmi értelmük nincs (de tényleg), lényegében két mazochista uke története. Tehát tipikusan a klisés, elcsépelt felállás (minden sarkon van egy-egy ilyen sztori, ha nem több). Igaz, mindkettőnél azért sok dolognak utána kellett járnom (a Büntess! miatt a börtönös dolgoknak, az egyik szereplője... na nem mondok semmit, talán a kis meglepi rész dob rajta majd valamit. A Bakik-nál meg igazából a yakuzás szokásoknak, elnevezéseknek kellett utánanéznem, és talán a sok keresgélés meg "önokosítás" miatt érzem úgy, hogy azoknak igazából semmi értelme... de majd azért felteszem őket, hátha valakinek mégis tetszeni fognak. Le persze nem tagadnám őket, de azért nem tartoznak az írói evolúcióm szerves fejlődésének bizonyítékai közé :,,D), tehát már csak ezért is felkerülnek majd idővel. 
Meg aztán most, hogy szünet van, talán sikerül majd rajzolgatnom még Rémálomhoz, mert részben azért sem akarok tovább haladni, mert hogy néz már ki a light novel illusztrációk nélkül... hát sehogy. Meg pár dolgot még tisztáznom kell a szereplőkkel is (hát igen, szegény Zarának sose leszek a kedvence, mindig lehúzom valamivel a jókedvét :,D), meg szeretnék fotókat is hozni majd :) Mert noha nem sok, de egy-egy fotóm van (sajnos inkább csak mobilképek, meg nem is olyan helyszínekről, amik eddig szerepeltek volna...) a történettel kapcsolatban, amik kicsit segíthetnek jobban elképzelni a környezetet, ha már egyszer nem vagyok olyan mesés környezetleíró, mint amilyen Névtelen Senki. ^^ Meg rajzokat is ígértem a szereplőkről, ami részben meg is van, de nagyon kezdetlegesek. Nem is beszélve arról, hogy a szereplők nagyon nem olyanok akarnak lenni, mint ahogy kezdetben elképzeltem őket... talán csak Dylan olyan jófej, hogy nem "változtat" magán, a többiek már egészen másmilyenek, mint kezdetben.:) Majd hozok akkor rajzokat is, csak még kicsit haladni szeretnék velük :3

2012. december 19., szerda

Az éjszaka dala - egyperces


Erős, melankólikus dal zeng, betöltve a mélységesen magányos, végletekig elgyötört éjszakát. Az énekes csupán egy törékeny kislány, de kora ellenére olyan fájdalmasan őszinte a dala, hogy a fák is susogva hajolnak meg előtte. A madarak halkan kísérik, nem merik felemelni hangukat, nehogy elnyomják a kislány énekét.
Fájdalomról énekel, kínról, ami vegyül a boldogsággal, szavakba és dallamba önti ambivalens érzéseit. A hold megvilágítja könnyekkel áztatott arcát, a csillagok messziről ragyodva próbálják ajkait mosolyra csalni. A dal egyszer csak elhal, ahogy a kislány vékony hangja elcsuklik.
A dal azonban ennek ellenére nem marad abba: minden egyes fűszál ezt dalolja, a fák is ezt susogják, a madarak is ezt csiripelik. Ismétlik neki a dallamot, még a szél is segíti: ütemes nyikorgásra késztet egy-egy nyítva felejtett kaput, a falnak dobál egy-egy szemetet.
Mind átérzik a szenvedését, nem hagyják, hogy egyedül kínlódjon. Szomorú dalukat ismétlik, de minden egyes újrajátszással belecsempésznek egy csöppnyi reményt, esélyt a boldogságra. A lány csak hallgatja őket, és ahogy szíve megtelik az erővel, amit a természet sugároz belé kis nótája által, ő is beszáll az éneklésbe. Utoljára előadják közösen a kis dalt, amely hiába egyezik meg az első variációval, mégis egészen másnak hat. Visszhangzik az éjszakában, fényt hozva a sötétségbe, örömet a fájdalomba, békét az örök harcba. Ember és természet egy pillanatra mintha újra egyesülne, de a dal véget ér. Az éjszaka újra csendes, a madarak hallgatnak. A szél megpihen, a fák újra kihúzzák magukat. De a lány mosolyog. Hálásan, örömkönnyektől alig látva meghajol kis közönsége előtt, majd a dalt halkabban dudorászva indul haza.
(2012.12.19.)

Egy újabb egyperces, amit zene ihletett, méghozzá most EZ a szám :) Most jobban szabadjára engedtem a fantáziámat, mint ilyeneknél szoktam (szerintem legalábbis), így nem biztos, hogy a zenét hallgatva mindenkinek annyira passzolni fog a dallamhoz az egyperces, amit a hatására írtam... bár ki tudja :) Ha furcsa az összhatás, akkor emiatt lesz :D

2012. december 18., kedd

És a fal leomlik - egyperces


Miért nézel rám így? Ilyen dühösen, féltékenyen, fájdalmasan? Miért... ugyan miért nem mondod el, hogy mi bánt?
Hiszen azok a csodálatos, aranyszínű szemeid nem véletlenül olyan acélos fényűek és ridegek, nem igaz? Miért nem hagyod, hogy belássak a mögé, amit mutatsz? Miért nem engedsz közelebb magadhoz? Hiszen segíteni szeretnék... de mindig ellöksz magadtól. Hiába jutok hozzád közelebb, te távolabb lépsz, növelve kettőnk között a távolságot.
Talán gombóc nyomja a torkodat, hogy nem szólalsz meg? Hova tűnt az a selymes, mély, határozott baritonod? Hol az a nagy hangerőd, a tökéletesen megformált szavak, amikkel hol bántasz, hogy jutalmazol?
És hova lett a mindig semleges testtartásod, a magasra emelt, büszke fejed és a lefelé kunkorodó ajkaid? És miért van az, hogy erőtlenül hanyatlasz a földre, és belém kapaszkodsz? És a könnyek, amiket még sose láttam? A sok elfojtott kín és más érzés, amit rejtegettél előlem?
Ajándékok, ugye? A kitartásom és végtelen szerelmem gyümölcsei volnának? Fizetség a sok együtt töltött időért, mikor gyakran éreztem úgy, hogy fölösleges vagyok?
És hogy mindez boldoggá tesz-e? Igen, méghozzá mélységesen. Hiszen végre átnyúlsz a kettőnk közötti falon, elhúzod a közöttünk lévő függönyt, és megmutatod magad. Köszönöm, hogy megnyíltál.
(2012.12.18.)



2012. december 2., vasárnap

Emlékek - egyperces



Szavak. Könnyek, mosolyok, hangok és nevek. Arcok, amik évtizedekig végig követtek, és akikkel még mindig álmodok. Elfojtott lélegzetek, valóra váltott álmok... csalódások és fájdalom. Ezt jelenti az élet. Szép és fájdalmas, olyan ambivalens élményekkel, érzésekkel teli. És megéri? Megéri szenvedni évekig, egyetlen boldog pillanatért? Vagy kettőért? A válasz igen. Hiszen nincs is jobb, mint remélni, elbukni, aztán újult erővel és kiirthatatlan bizalommal újra felállni és a nagyvilág részévé válni. Hogy hallja mindenki a sikolyom, érezzék a szívdobogásom, és kiáramolhasson a lelkemben égő tűz, felemésztve mindent.
A kezemben tartok egy képet. Mi van rajta? Emberek, a múltból. Olyan helyeken, ahol azóta is megfordulok. Végigsétálok a boldog pillanatok helyszínéül szolgáló utakon, és szinte érzem azon emberek melegségét a karomon, akik velem voltak akkor. Mintha még mindig itt lennének. Hallom a kacajukat, és a vidám, életerős tekintetüket. Elveheti ezt tőlem bárki is? Nem, tehát nem tud senki ártani nekem. Hiszen halhatatlan vagyok, míg akár csak egyetlen ember is gondol rám, valamint a szívében hordoz. Így a mellkasomba zárt érzések és a megfakult, öreg képek is hatalmat adnak nekem, hogy emlékezzek mindenkire, akire kell. És lehet, hogy az élet elválasztja őket tőlem, de míg egyetlen közös pillanatunk volt, mindig velem maradnak. Az én részemet fogják képezni, és szellemük is tovább élhet. Jöhetne esős napok, sírhatok vagy nevethetek, mindig együtt leszünk. Még ha nem is érhetek hozzájuk fizikailag... már azért megéri élni, hogy rájuk emlékezzek...
(2012.05.31.)