2012. szeptember 7., péntek

Bevetésen (Rémálom 8. fejezet)


Emlékszem, mikor pár nappal ezelőtt Aol egy szokásos reggeli közben közölte, hogy még a héten megkapom a Sötétség Sárkányát, csak pislogtam. Egyelőre nem terveztem magamnak tetoválást, ezért eléggé hirtelen ért, hogy kapni fogok egyet, mondhatni kötelező jelleggel. Viszont hamar túl voltam rajta, még csak arra sem volt igazán időm, hogy előtte izguljak.
Ez a küldetés viszont más. Teljesen más. Hiszen az csak egy számomra is szimpatikus, tekergő jel volt, aminek a sok hasznos funkcióját el is magyarázták, és amúgy sem látták volna a szüleim. Az viszont, hogy emberek közé kell mennem, és közöttük tanulnom meg a kiképzés gyakorlati részét… elég távolinak és furcsának hatott. Nem igazán tudtam elképzelni magam, ahogy valami nyüzsgő városban ugrálok a tetőkön és üldözök valakit, akit kijelölnek számomra. Még szerencse, hogy azért Aol korábban tisztázta, hogy pontosan miket fogunk csinálni, így nem izgultam amiatt, hogy egyedül hagynak, vagy beledobnak a mélyvízbe.
- Éles bevetésnek minősül, de egy darabig semmi kockázatos dolgot nem kell majd csinálnod – próbált megnyugtatni a férfi. – Lényegében az eddig tanultakat nem csak elméletben, de most már gyakorlatban is fogod tudni alkalmazni, mert megmutatjuk a módját.
- De miért pont sima emberek között? Nem fogom lebuktatni magunkat? – problémáztam, bár Aol sok esélyt sem adott.
- Ugyan, mindenre gondoltunk – legyintett. - És hidd el, a kiképzés ezen részét mindenki élvezni szokta, te se leszel kivétel. Fogd fel gyakorlásként, és igyekezz minél több tudást és gyakorlatot magadba szívni.
Csak bólogatni tudtam, bár az arckifejezésem, azt hiszem, elég fancsali lehetett.
Most pedig itt vagyok egy vadidegen nagyvárosban, valahol a világ végén. Tényleg, még az sem biztos, hogy egyáltalán a bázis közelében tartózkodunk, mert pont ugyanolyan módon utaztunk, mint mikor a Conděre egyik főhadiszállására vittek. Azaz minden sötét volt, és igyekeztem nem megmozdulni, sőt, még levegőt is csak félve vettem. Akkor pedig Magyarországról egészen Németországig utaztunk… így azon se lepődnék meg, ha most, az éjszaka közepén, egy mozgalmas, olasz utcácskát néznék.
A pontosabb tájékozódás érdekében jobban megnézem magamnak a helyet, ahol sétálok. Elég széles az út, és nem csak a gyalogos sok, hanem autók is közlekednek. Jól kivilágított egy hely, tele mindenféle, kisebb-nagyobb üzlettel. A tengernyi felirat azonban tényleg nem német nyelvű. De nem is olasz. Furcsa betűkkel vannak teletűzdelve a táblák és a szépen rendezett kirakatok, főleg a kampós magánhangzók szúrnak szemet.
„Hol vagyunk?” – teszek fel egy kérdést gondolatban, várva, hogy valaki válaszoljon. Nem értem, miért vagyok most egyedül, és miért nem lenne jobb, ha mondjuk Dante, vagy akárki velem sétálna.  Igaz, Shigeki próbálta kedvesen előadni, hogy mi hogy lesz, de számomra ez akkor is logikátlan.
- Miután megérkeztünk, el fogunk tűnni. Nem fogsz látni minket, de ott leszünk körülötted és vigyázunk rád – magyarázta. – Ezért ne aggódj, fel fogjuk veled venni a kapcsolatot, és fogunk tudni beszélni.
Nos, azóta meg is érkeztünk, el is tűntek úgy egy fél perce… én pedig bóklászhatok egyedül.
„Lengyelországban” – érkezik válasz Dante hangján. „Pontosabban Poznań városában. Az utca, ahol most sétálsz, az új bevásárlóközpontba visz. Nyugodtan indulj el arra.”
„Rendben” – sóhajtok egyet, aztán kicsit feljebb húzom a pulóverem cipzárját. Nyár van, de úgy látszik, itt hidegebb az idő. Nem rettentően, csak pont annyira, hogy a farmerem mellé kell egy pulcsi is, hogy pont ideális legyen a hőmérséklet. Még jó, hogy legalább annyit elárultak erről a helyről, hogy milyen időjárásra számítsak, így nem egy szál rövidnadrágban jöttem.
„Na, hogy érzed magad?” – érdeklődik Shigeki, és a hangján érzem, hogy mosolyog, miközben engem kérdezget.
„Furcsán. Talán azért, mert egy teljesen idegen helyen vagyok” – válaszolok, közben pedig egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrök. „Amúgy jól gondolom, hogy mindenki hallgatózik?”
„Igen. Ha jobban koncentrálsz, érezheted is, hogy ki merre van. Próbáld ki.”
Hát legyen! Hiszen pont ezért vagyok itt, nem? Úgyhogy végül lecsukom a szemem, hogy a koncentrációm ne szakadjon meg a sok körülöttem sétálgató ember miatt, akiknek már a látványa is összezavar. Meg is állok, és próbálok valamit érezni. Bármit, ami nem megszokott, és legnagyobb meglepetésemre egyre jobban bizseregni kezd a testem. Aztán kinyitva a szemem, egészen újfajta látvány fogad.
A járókelők körül mindenféle szín kavarog. A furcsa, ruhaanyagszerű valamik úgy tekeregnek, mint a kígyók. Végigfutnak az emberek bőrén, de jobban megfigyelve őket rájövök, hogy a sétálók energiáját látom. Eszembe jut ugyanis, amit Dante mondott még, mikor beszéltünk. Tehát ez a belőlük áradó, mindenfelé ágaskodó, szinte élőlényként pulzáló fényesség lenne az energia?
- Azt hiszem, látok valamit. A járókelők szinte világítanak… - suttogom halkan, maga elé meredve.
A látvány elképesztő, főleg, mikor két ember elhalad egymás mellett, és az energiáik összekapaszkodnak. Mint a kémiában, mikor a két atommag vonzza egymás elektronfelhőjét. Elég furcsa, hogy pont ez jutott az eszembe, de tényleg. Az egyik nő energiájából egy kicsi leválik, ahogy beleolvad a véletlenül belefutó férfiéba. És fordítva is igaz, a hölgy szinte rögtön „visszalopja” az úrtól az elvesztett mennyiséget.
„Igen, az a felszíni energiájuk. És most pont láthatod is azt, amiről Shigeki még az első alkalommal beszélt. Az emberek akaratlanul is áramoltatják maguk között, akár még akkor is, ha csak elhaladnak egy más mellett. És ha valakire jobban ráfókuszálsz, akár még az életenergiáját is láthatod.” – Noha Aol beszél, meglepően elégedettnek hallatszik. - „Nem is baj, ha minket még nem érzékelsz, az még túl nagyon nagy lépés lenne. Nézelődj csak!”
„Normális, hogy a szivárvány minden színében pompáznak? És miért van az, hogy mindenkit másféle árnyalatok lengnek körbe?” – bombázom őket a kérdéseimmel.
„Igen, normális. A helyzet az, hogy minden energia állaga egy picivel másabb a tulajdonosok miatt. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy két azonos energiafélével sem fogsz találkozni” – magyaráz Dante. Jó végre az ő hangját is hallani, egész eddig hallgatott. - „Viszont a sokféle színt csak az agyad hozza létre a tapasztalatlanságod miatt. Úgy értem, hogy a valóságban az energia nem színes, csak azért ilyen, hogy meg tudd különböztetni az egyes emberekhez, tárgyakhoz és élőlényekhez tartozóakat. Később, ha tapasztaltabb leszel, már az állapotuk alapján meg fogod tudni különböztetni őket. Addig marad a szivárvány-hatás.”
„És ez a látás akkor olyan dolog, amit szabályozni tudok, ugye? Hogyan… kapcsoljam ki?”
„Mindent az akaratoddal irányíthatsz. Még az elején kicsit nehezebb lesz, ezt, gondolom, érzékeled, mert bizonyos körülményeket még nem tudsz figyelmen kívül hagyni. Egy kis gyakorlás után azonban futás, ugrálás közben is képes lehetsz feléd száguldó golyók elől kitérni, vagy olyan csapásokat viszonozni, amiket még elképzelned is nehéz” – válaszol Shigeki. - „Csak légy türelmes magadhoz. Ha kell, állj meg és csukd be a szemed, később menni fog ezek nélkül is. És amúgy igen, az akaratoddal tudod befolyásolni, hogy mit láss és mit ne.”
Ez valami eszméletlen! Már maga a helyzet is! Ha bárki azt mondta volna nekem, hogy most itt fogok állni az otthonomtól két országnyi távolságra és ilyen fantasztikus dolgokat tapasztalni, valószínűleg ostobának tituláltam volna. De mégis. Itt vagyok, és már nem is fázok, egy kicsit sem. Sőt, melegem van, talán az izgalomtól. És ez csak fokozódik, mikor jobban körbenézek. Mindent sokkal tisztábban, sokkal élesebben látok! Elég egy messzi, kevésbé megvilágított házra néznem és arra gondolnom, hogy jobban szeretném szemügyre venni… mintha csak reggel lenne és ott állnék előtte! Minden színekkel teli és hihetetlenül pontos. Pedig a valóságban több húsz-harminc méterre van tőlem az épület, még azt is meg tudnám mondani, hogy az ablaka mögött milyen színű a sötét szoba. Istenem, ez tényleg hihetetlen! Annyira abszurd, mégis csodálatos…
És ez nem minden. Ahogy Aol is javasolta, egy ismeretlen emberen legeltetem a tekintetem, és pillanatokon belül meglátom a mellkasából kiáradó fényt. Sokkal erőteljesebb, sőt, szinte összehasonlíthatatlanul erőteljesebb, mint a felszíni energiája. Ott örvénylik benne, és innen érzem a saját mellkasomban is, ahogy pulzál.
Ezzel együtt azonban meg is hallom az illető szívdobbanását. Ahogy a tüdejébe szívja a friss levegőt, ahogy zubog a vér az ereiben. Az illata… Jézusom, hiszen vagy tizenöt méterre van tőlem és távolodik, mégis érzem a számban a drága parfümjének az aromáját! És egyszerűen meg is tudom állapítani, hogy epres felhő lengi körbe, ami olyan könnyed és lágy, hogy ha akarnám, akár tényleg bele is haraphatnék.
Ha pedig már az illatoknál vagyunk, hirtelen meg is csap vagy ezerféle aroma, amik mind itt lebegnek körülöttünk. Normál esetben biztos nem is éreztem volna, most viszont képes vagyok rá. És a hangok! A sok cipő, ahogy a járda kövein koppan, a ruhák súrlódása és a kocsik agresszív, szinte mindent elnyomó morgása…
Ahogy ez a sok új élmény rám zúdul, hátratántorodok. Ez egyszerre túl sok, csak az előbb képtelen voltam felfogni, és a fejem iszonyatosan elkezd hasogatni. Mintha sikítoznának a fülembe, a hajamat tépnék és minden szag az arcomba csapódna…
„Zárd ki őket, kislány” – hallom meg Dante hangját távolról. - „Csak az én hangomra figyelj, mindent mást dobj ki a fejedből!”
„Nem megy!” – sikítom, és a kezem már a fülemre tapasztom, levegőt pedig csak a számon keresztül tudok venni.
„Dehogynem, csak figyelj ide! Ahogy képes voltál felerősíteni őket, úgy le is halkíthatod mindet olyan szintre, ahogy normálisan érzékelnéd. Csak koncentrálj!”
És igaza van. Beletelik egy kis időbe, de aztán minden újra távolinak tűnik. A zajok lecsendesednek, az illatok visszahúzódnak, az éjszakai színek visszatérnek. Újra nyugalom vesz körbe. Hála Istennek…
„Jól van, kislány. Ügyes voltál.”
A szememet kinyitva egy nőt látok, aki aggódva áll előttem. A keze közel van hozzám, de valószínűleg nem mert hozzám érni. Lány hangon, szinte suttogva kérdez valamit, de mivel nem tudok lengyelül, csak pislogok felé. A kezeimet leengedem a fülem mellől, és próbálok nyugodt maradni.
„Koncentrálj a hölgyre, és arra, hogy jól vagy” – adja Shigeki a következő utasítást. „Sugalld számára az üzenetet, hogy minden rendben van. Küldj felé pozitív energiát!”
Jézusom, és azt hogy kell? Könnyű olyan távolról irányítgatni, mikor itt van egy vadidegen, kedves, aggódó, fiatal nő, és nem tudom, mit reagálhatnék minderre… Főleg, hogy az előbb még sehol se volt, most pedig ilyen hirtelen előttem termett…
„Ezt most úgymond saját csatornáról küldöm, tehát a többiek nem hallhatják.” – Dante az. Vajon mit akar mondani, ami annyira titkos, hogy nem hallhatják a többiek? - „Emlékszel, mikor mesélted, hogy Kia próbált megnyugtatni? Pozitív energiahullámokat küldött feléd. Tedd ugyanezt a nővel! Koncentrálj, és mikor érzed, hogy bizseregni kezd a bőröd, akkor finoman érintsd meg a kezét. Nyugodtan mondhatod neki magyarul, hogy minden rendben van.”
„Jézusom, Dante! Ez nem fog menni!” – aggodalmaskodok, mikor a hölgy megint megszólal. Persze ezt sem értem, és valamiért hihetetlenül furcsa érzés tölt el. Mintha az idő elnehezülne, gondolatok tucatjai futnak át rajtam, az idegen szája viszont rémesen lomhán mozog, és még mindig a kérdést teszi fel. Kicsit összeszedve magam, és figyelmen kívül hagyva a környezetem hirtelen lelassulását, megpróbálom Dante tanácsát követni.
Csak meredek magam elé addig, míg megérzem, hogy újból a furcsa bizsergés tölt el. Akkor aztán megérintem a nő meleg kezét, és mélyen a szemébe nézek. A világ pedig kifordul önmagából. Megváltozik a nézőpontom, és mikor végül megállapodik, valahogy önmagamat látom. Először fel se fogom, hogy mi történhetett, de aztán megpillantom az idegen nő kezét, amit felém nyújtott. Hol vagyok most, hogy az idegen kézfejet a sajátomként látom? Még megmozdítani is képes lennék! Szerepet… szerepet cseréltem volna a nővel? A nő fejében vagyok?
A válaszokat hamar megtudom, mikor furcsa hangokat kezdek el hallani. Nem az utcáról jönnek, mert nem távoliak, közeliek, mintha gondolatok lennének. Zavaros, össze-vissza száguldó szavak és mondattöredékek, amik között szinte elveszek. Aztán valahogy kikerülök a rengetegből, mert a világ ismét összefolyik. Az egyik pillanatban még magamat látom, ahogy kicsit sápadtan szólásra nyitom a számat, aztán a sötét, éjszakai égboltot pillantom meg, és végül, miután pislantok egyet, már az idegen nőt látom magam előtt.
Meglepetésemre halványan elmosolyodik, aztán mond még valamit, végül int egyet és elmegy, mintha semmi se történt volna. Szívem szerint összerogynék, és mivel a lábaim eléggé rogyadoznak a sok mindentől, amin ebben a pár percben keresztülmentem, nem is esne nehezemre. Viszont összeszedem magam, és csupán egy hosszú, fáradt sóhaj hagyja el a számat.
Először fel se tudom fogni, hogy mi történt. Az ő szemeivel láttam! Nem tudom, hogyan sikerült abba a helyzetbe kerülnöm, de így volt!
„Szép volt, nagyon ügyes vagy, Zara!” – kiabál elismerően Laa, aki nem is tudom, miért hallgatott eddig. Belegondolva azonban csak pár harcos meg az oktatóbrigádom jött el, és ő talán csak azért csatlakozhatott, mert Aol megengedte. Így viszont, gondolom, csöndben kellene lennie és néznie, ahogy bénázom.
„Mit is csináltam pontosan? Mi… mi történt?”– kérdezek vissza bizonytalanul. Még mindig a történtek hatása alatt vagyok, a mellkasom csak úgy dübörög.
„Manipuláltad” – hallom meg Tsukasa mély hangját. A baritonja bíztató, de mégis annyira nyugodt, hogy egy kevés higgadtságot rám is átragaszt. - „Vagy legalábbis megpróbáltad. Egyértelmű volt, hogy mit láttunk. A fejében jártál, de normális, hogy nem sikerült elsőre elérned, hogy megnyugodjon és elmenjen. Jóval többet tettél, mintha csak pozitív energiát áramoltattál volna belé, de nem tudhattad, hogy manipulálni nem ilyen technikával szoktunk. Mikor pedig láttuk, hogy nem sikerült neked rávenned a távozásra, elküldtük mi.”
”Értem. De miért lassult le hirtelen minden? Nagyon… nagyon abszurd volt. És manipulálni hogy kell akkor?”
„Emlékszel, mikor azt beszéltük, hogy mi is emberek vagyunk?” – Úgy néz ki, Shigeki leváltja az inkább csak megfigyelőként jelenlévő Tsukasát. Válaszként csak bólintok egyet, az eddigiek alapján úgyis szemmel tartanak. Az meg, hogy pár vadidegen lengyel dilisnek néz, amiért itt mutogatok meg bólintgatok magamnak… hát most valahogy nem tud érdekelni.
„Nem csak fizikailag, de szellemileg is, mondhatni, fejlettebbek vagyunk. Ezért van az, hogy bizonyos szituációkban az agyunk olyan szinten aktív, hogy minden más, a környezetünkben végbemenő változás hihetetlenül lassúnak tűnik. Persze ez nem így van, csak az elménk olyan gyorsan tud kattogni egy-egy élesebb helyzetben, hogy noha egy normális embernek ideje se lenne reagálni, mi képesek vagyunk az alatt is taktikázni. Először még furcsa, de utána, főleg ha már tapasztaltabb leszel, természetesnek fog tűnni, sőt, az emberekre is, mint lassú csigákra fogsz tekinteni.”
Hát, enyhén szólva is furcsa jelenség. Nem is tudom, hogy jó vagy rossz értelemben-e, de tényleg az. Olyasmi, mint amikor az embernek rémálma van, és lelassul minden, az álmodót is beleértve. Így viszont inkább hasznos, mintsem gátló hatású.
Ami még érdekesnek minősül számomra, az az, hogy nem vagyok letört. Hiszen eddig minden jól ment, most viszont elég béna voltam, és teljesen mást csináltam, mint kellett volna. És mégse érzem magam rosszul. Sőt, minden rendben van, abszolút nem vesztettem el a kedvem. Aol jól gondolta, tényleg elég élvezetes a kiképzésnek ez a része… És már nem is hiszem magam annyira tudatlannak. Persze még közel sem tudok olyasmiket, mint a többiek, de már inkább érzem magam ennek az új világnak a tagjaként, mint kirekesztettnek vagy újoncnak. Kevésbé tűnik mindez valami távoli, elvont témának, mint mikor valaki a varázslásról beszél.
Az egyetlen, amit negatívumként hozhatnék fel, az a fáradtság. Nem vagyok persze halálosan kimerült, de picit megviseltek az eddigiek.
„Ami pedig a manipulációt illeti… sokfajta létezik, és nem akarom most halálra részletezni, mert még elvesznénk a részletekben” – folytatja Shigeki. - „Annyi a lényeg, hogy ha szeretnénk rávenni valakit valami megtételére, nem kell ahhoz a fejében kutatnunk, mert az túl hosszadalmas és macerás lenne egy húzós helyzetben. Ilyenkor általában csak energia felhasználásával utasítjuk valamire. A másik fejében kutatás általában információszerzés, vagy pont, hogy valaminek az eltávolítása végett használatos.”
„Emlékszel a kislányra és az apukájára a panelben?” – kérdez Dante.
„Igen. Hogy kapcsolódnak ők ide?” – Lehet, hogy én vagyok buta, de nem igazán értem az összefüggést. De Dante úgy látszik, pont ezt akarja megmagyarázni nekem.
„Szerinted egy óvodás kislány engedné egy ijedt, véres és szakadt ruhájú, nem utolsó sorban vadidegen lánynak, hogy lefektesse aludni? És lehet, hogy gyerek, de ők sem ostobák, felismernek egy fegyvert.”
„Ezzel azt akarod mondani, hogy akkor manipuláltad? Azért, hogy lefektethessem?” – Nem sokon múlik, hogy eltátsam a számat.
Csak az tart vissza, hogy tudom, rögtön felfigyelnének rá a többiek, és akkor kiderülne a kis beszélgetésünk. Valahogy akkor annyira riadt voltam, hogy ez fel sem tűnt, de most, hogy Dante felhívta rá a figyelmemet… tényleg logikátlan lépésnek látszik a lány viselkedése. Most már azt is tudom, hogy miért…
„Igen, pont, ahogy Shigeki mondta” – csatlakozik a beszélgetésbe Aol, a figyelmemet Dantéról rájuk irányítva. - „Na, ne csak állj ott, hanem kezdj el sétálni! Ideje lenne a legalapvetőbb és legfontosabb dolgot átvennünk, mielőtt erőtlenül lehuppansz az egyik padra.”
„Csak nem energiát kell szívnom valakiből?” – pislogok kissé szerencsétlenül.
„Inkább mondanám úgy, hogy több emberből” – javít ki Aol. - „Mint láthatod, ha megint arra koncentrálsz, sokféle energia leng körbe, ami körülötted lévő emberekből áramlik. Ilyen tömegben a legegyszerűbb összecsipkedni valamennyit. Próbáld csak ki! Menj a közelükbe, és próbáld magadba szívni a levegőben szálló energiákat!”
„Rendben” – válaszolom, de még nem tudom pontosan, hogyan fogom mindezt kivitelezni.
Hiszen egyszerű volt úgy energiát magamhoz venni, hogy Shigeki kezéhez hozzá tudtam érni. Így viszont… ötletem sincs, hogy mihez kezdjek. Sőt, még akkor se tudtam, hogy pontosan mit is művelek.
De azért elindulok arrafelé, amerre egy kisebb tömeg összeverődik. Útközben igyekszek koncentrálni, mert nem akarom, hogy míg állok és megpróbálom elérni, hogy az energiáikat lássam, nagyon lehagyjanak. Azért este meg sok ember ide vagy oda, feltűnő lenne, ha utánuk futnék úgy, hogy nem ismerek onnan senkit se. Kis távolság persze az emberek között is van, így rájövök, hogy azért verődtek össze egy kis csordává, mert mind a bevásárlóközpont felé igyekszenek. Ami szerintem amúgy már nincs nyitva. Tényleg, meddig fogadhat vásárlókat a pláza? Szerintem legfeljebb tíz óráig, most meg már legalább éjfél van, ha nem több. És mégis mennyi ember szaladgál itt… Lengyelországban valami ünnep lehet? Vagy akár azt is kinézem a többiekből, hogy pár munkából hazafelé tartó embert idetereltek, hogy kedvemre futkoshassak meg bénázhassak körülöttük, akár órákon keresztül. Azt leszámítva, hogy nincs valami meleg és éjszakához képest egészen sok kocsi meg gyalogos közlekedik, minden normálisnak tűnik. Egészen addig, míg sétálás közben sikerül elérnem a kívánt hatást, és szép lassan bekúsznak a szivárvány színei a látóterembe. Az azért cseppet sem mondható átlagos látványnak.
„Miért vannak itt ilyen sokan?” – kérdezek, közben pedig kicsit felgyorsítom a tempót, hogy jobban beérjem az embereket. Azért mégiscsak jó lenne tudni, hogy mi folyik itt.
„Ma van a nagy bevásárlások napja, így sok üzlet, köztük a teljes bevásárlóközpont is, egész nap elérhető a látogatók számára” – válaszol Nero, én pedig csak lépkedek tovább, magam elő sóhajtva. Tehát ezért van ez a nagy tömeg. „Így nem feltűnő, hogy a sok ember között gyakorolsz. „
Na, most már minden érthető. És a rengeteg energia, ami itt cikázik az orrom előtt… szinté kész gyorsbüfé lehet a többieknek. Bár akkor nekem is annak kéne lennie.
Kíváncsian nyújtom ki a kezem egy selyemként lágyan sikló energiadarab felé, és halványan elmosolyodva tapasztalom, hogy amint a közelébe emelem a kézfejem, az felém mozdul. Aztán finoman ráomlik a bőrömre, mint valami ruhaanyag, és végül egy kis bizsergés keretében a testembe olvad. Nem is olyan nehéz, mint gondoltam, hiszen csak felé nyúltam és arra gondoltam, hogy a részemmé akarom tenni, és az idegen energia máris belém olvadt. Először még világossárga színe volt, aztán mikor végigmászott a bőrömön, már fehér színe lett, mint a körülöttem lebegő felszíni energiának.
„Látod? Megy ez!” – kacarászik halkan Laa, én pedig boldogan elmosolyodom.
„Igen, nehezebbnek hittem. Furcsa, olyannak tűnt egy pillanatra, mintha élne…” – gondolkozom hangosan, aztán további információkat követelek. - „És mennyi energiát tudok majd tárolni? És egyszerre felhasználni? Vannak limitek, igaz?”
„Nos” – kezd bele a válaszadásba Shigeki. Úgy néz ki, hogy az elméleti dolgokat ő magyarázza el nekem, Aol pedig a részletekre ügyel, és hogy pontosa információkat kapjak. A többiek is beszélnek néha, az igaz, de úgy tűnik, egyelőre a kiképzés javát a japán fiú vezeti. - „A saját felszíni energiád több mint ezerszeresét tudod magadban tárolni, de egyénenként változó, hogy ez a sok minden meddig és hogyan tartható kordában. Viszont ha úgy érzed majd a későbbiekben, hogy túl sok energiád van, a fegyveredbe vagy a Sötétség Sárkányába is zárhatod, majd megtanítjuk ennek a módját. De hidd el, inkább mindig energiahiányod lesz, mintsem azért szenvednél, hogy milyen sok van. Észre fogod venni, hogy hiába szívsz el sokat, pillanatok alatt elfogy, így erre mindig ügyelni kell. Az energiafelhasználás pedig mindig egy adott technikától függ. Van, ami bonyolultabb, az általában többet visz el belőled, míg egy egyszerűbb kis trükk kevesebb felszíni energiát igényel. De ez is egyénektől függ, és főleg attól, hogy valaki mennyire jártas navitas. Nem egyszer találkoztam én is azzal, hogy ha egy alacsonyabb rangú energiavámpír próbál végrehajtani egy nehéz feladatot, sokkal több energiába kerül neki, mint egy erősebb társának. De a kortól elkezdve a tehetségen és érzéken keresztül sok körülményen múlik, tehát általánosságot itt sem tudnék mondani.”
„Fölösleges is, nálunk több a kivétel, mint a szabály…” – Na, Aol csak nem mosolyog? A hangsúlyából úgy néz ki, jó kedvében van. -  „Szívd tele magad, amennyire tudod, aztán kapsz pár játékosabb feladatot is, hogy ne unatkozz.”


Egészen hamar elment az a pár óra, amit a „játékos feladatok” megoldásával töltöttem. Először, mint ahogy Aol javasolta, még több energiát vettem magamhoz, és egy idő után rájöttem, hogy nem csak bizsergek, de határozottan éberebbnek és erősebbnek érzem magam. Utána pedig különböző nyomokat kellett követnem és bizonyos elrejtett tárgyakat megtalálnom azáltal, hogy az egyes érzékeimet jobban felerősítettem. Például üldözőbe kellett vennem az egyik harcost, és a lábaimba irányított energiával a sokszorosára tudtam növelni a gyorsaságomat. Aztán a sötétben kellett különböző hangokat követnem, egy-egy apró tárgyat megtalálnom és hasonlók. Tényleg nem voltak olyan nehezek, de azért mégiscsak kihívást jelentett a véghezvitelük. De egyben élveztem is, igazán jól szórakoztam, míg a vadidegen városban bolyongtam. És egészen ki is fáradtam, de amint elhaladtam pár ember mellett és sikerült beleakaszkodnom az energiáikba, máris pótoltam az erőmet. És furcsa, de még csak szomjas se vagyok, pedig már vagy két órája tart a kis bevetés.
Aol azt mondta, hogy már csak egy kis küldetés van hátra, és mára végeztünk. Éppen oda tartok, úgy utasított, hogy a főtérre menjek a további információkért. Pont kilépnék az egyik folyosóról, mikor azonban egy hangos kiáltásra rögtön megáll a lábam a levegőben.
„Megtámadtak minket!” – kiabál Nero. - „Maradj ott, Dante és Shigeki már elindultak érted!”
Mi?! Megtámadtak? Pont most és pont itt? Hát ilyen nincs! Elég hallanom Nero szavait, és máris a hideg kiráz. A gyomrom pedig kavarogni kezd, ahogy eszembe jut, hogy a legutóbbi hasonló helyzet milyen kellemetlen volt számomra. És furcsa, de elkezd bizseregni a bőröm is, méghozzá máshogy, mint ahogy „normális” lenne. Inkább olyan, mintha nyomás nehezedne rá. Talán az adrenalintól?
Viszont akkor ezek Zrícék lesznek, másnak nem lenne oka bántani minket. De miért? Nem értem… Talán azért, hogy most felhasználjam a segítségét, és minél hamarabb megszabadulhasson az adósságunktól? Más ötletem egyszerűen nincs. Így pedig el tudja érni, hogy legközelebb teljes erőből ronthasson ránk. Mert azt abszolút nem akarom, hogy nekiálljanak ölni egymást. Pedig most igazán jól éreztem magam… miért kell mindig történnie valaminek, ami aztán elrontja a kedvemet? Tudom, hogy nagy luxus lenne, ha minden jól alakulna, de hogy mindig a legkevésbé megfelelő pillanatban vesznek rossz irányt az események… valaki biztosan nem szeret odafent.
Próbálva nem kétségbeesni, visszalépek a sikátorba, és a falhoz lapulok. Nero azt mondta, hogy maradjak. Dante és Shigeki úton vannak ide, hozzám… remélem, hogy sietnek.
„Úton vagyunk, kislány!” – Dante az, és így egy nagyot sóhajtok. Nyelni is szeretnék, mert egy pillanat alatt kiszárad a torkom, de a keletkezett kis gombóc megakadályoz ebben. Aztán hallom, amint Dante kiált egyet, de mielőtt ijedten kérdezgethetném, hogy mi a baj, már újból beszél. - „A franc, rengetegen vannak… Figyelj, próbálj meg eltűnni előlük, jó? Mint legutóbb, ahogy lakótelepen csináltuk.  Legyél minél inkább az emberek között, próbálj meg nem kitűnni.”
Mint múltkor a lakótelepen? Először nem értem, de aztán azt hiszem, minden a helyére kerül. Dante azért kérdezte, hogy hol van a környék csomópontja, mert oda akart elbújni velem, az egyik panelbe. Ahol sok az ember és az… energia? Lehet, hogy van valami a navitasokban, ami nem olyan feltűnő, hogyha sok ember van körülöttük? Bár lenne esélyem megkérdezni! Így viszont csak kilibbenek a sikátorból, amint arra jár egy csapatnyi ember. Próbálok becsatlakozni hozzájuk, lehetőleg úgy, hogy ők se igazán vegyék észre.
Sikerrel járok, és áldom az eget, hogy nem is szólnak hozzám, csak mennek előre. Pont ellentétes irányba haladnak, mint ahogy a bevásárlóközpont van, és miután pár utcányit haladunk, kicsit megnyugszom. Igyekszem nem állandóan a körülöttünk lévő utcákat és sötétebb sarkokat bámulni, mert egy külső szemlélő akkor rögtön kiszúrhatná, hogy valamiért ideges vagyok, de nehezen fogom vissza magam. Azt viszont észrevettem, hogy már kevésbé bizsereg a kezem. Minél messzebbre jutunk a boltok közeléből, annál inkább elmúlik. Lehet, hogy nem is az adrenalin a valódi ok. Hiszen még mindig izgulok és remegnek a végtagjaim… Talán inkább a harchoz lenne köze?
Istenem, de irritáló, hogy nem tudok semmit! Csak sétálok teljesen egyedül, de nem szól hozzám senki. Egyedül vagyok, csupán pár vadidegen lengyel polgár baktat velem az éjszakában.
- Zarabel – suttog valaki a fülembe, de először nem tudom, hogy ki az. Csak ijedten ugranék fel, viszont finoman a szám elé teszi a kezét és megakadályoz így a felkiáltásban. – Ne aggódj, semmi baj.
Nincs baj? Majdnem megáll a szívem, úgy megijedtem! De aztán oldalra nézek, és egy barna hajú fiút találok magam mellett.
- Kano? – pislogok meglepetten. Csak suttogva kérdezem, szinte nem is hiszek a szememnek. Ő csak bólint, és elmosolyodik.
- A környéken jártam, és éreztem, hogy baj van – bök a fejével a hátunk mögé. – Aztán véletlenül megláttalak, gondoltam jól jöhet egy kis védelem.
- Igen… - habogok, aztán nyelek egyet. – Annyira borzasztó… és hirtelen jött, nem is tudom, mit csináljak…
- Igen, sose fogom tudni megérteni, hogy miért teszik mindezt – sóhajt, aztán finoman átkarol. Annyira jól esik, hogy itt van velem! Sokkal jobb, mint egyedül sétálni, görcsbe rándult gyomorral, teljesen tudatlanul… És vigyázni fog rám, ha jól értettem.
Erről viszont rögtön eszembe jutnak a többiek. Mit fogok csinálni, ha bajuk esik a támadásban? És ha mind meghalnak?! Dante azt mondta, hogy rengetegen vannak, talán többen is, mint ahánnyal el tudnak bánni. Én… nem akarom, hogy miattam bajuk essen! Hogy meghaljanak, míg én a gyengeségem miatt inkább elmenekülök és messze rejtőzöm! Segíteni akarok, véget vetni ennek az egésznek, de nem tudom, hogyan… vagy mégis? Zríc lóg nekem egy szívességgel. Megkérem, hogy állítsa le a támadást. Hogy hagyjon minket békén, legalább egy rövidebb időre… Valószínűleg ezért csinálta. Hogy ne legyen legközelebb esélyünk arra, hogy megússzunk egy ilyen csapást. Hogy akkor eltöröljön minket. De nem tudok most mást csinálni, nem jut jobb az eszembe, hiába gondolkozok… Inkább részt veszek az ő kis tervében. Győzött.
Végül megállok, a csoportom pedig halad tovább, egyedül Kano marad mellettem. Könnybe lábadnak a szemeim, de nem akarok sírni. Most nem szabad, nincs itt az ideje. Így egyszerűen csak megtörlöm a szemeimet, próbálva fenntartani a látszatot, hogy milyen kemény vagyok. Hiszen most üzletelni fogok Zríckel, nem tűnhetek gyengének. A többiek kedvéért és épségéért ki fogom bírni. Kano csak halványan mosolyog, de nem szól semmit. A tekintetével bíztat, és simogatja a hátamat, ami kicsit tényleg segít, hogy egy picit jobban legyek.
- Muszáj lesz tennem valamit… - szólalok meg halkan, a hangom elég rekedt.
- Az lesz a legjobb, ha várunk egy picit. Ugye tudod, hogy nem mehetsz oda?
- Igen, de nem is kell. – Kano csak értetlenül, de picit kíváncsian néz rám. Én pedig lépek egyet előre, és megköszörülöm a torkom. Aztán miközben lassan elered az eső, egy nevet kiáltok jó hangosan, hogy akinek kell, biztosan értesüljön róla, hogy szólítom.
- Zríc!
Utána pedig imádkozom, hogy halljon engem. Hogy idejöjjön és véget vessen a támadásának.