2012. augusztus 31., péntek

Katana és kunai

Hiába indult jól az este, mint tudjuk, bonyodalmak mindig jönnek. Mert az a jó az életben, hogy bármi megtörténhet, és az a rossz, hogy meg is történik. Méghozzá a lehető legrosszabb események, és ami a leginkább irritáló tud lenni, hogy mindig a legkevésbé megfelelő időpontban.
A mai küldetés igencsak egyszerűnek tűnt: azt a feladatot kaptuk az urunktól, a köztiszteletben álló Chikamatsu Keitaro nagyúrtól, hogy egyik, a levesébe piszkító főnemest, Kasai Ninsei-t kivégezzük. Méghozzá este, nyomok nélkül.
Ninják lévén az osonás nem okozott gondot, olyan hangtalanul érkeztünk el a helyszínre, mintha csak egyek volnánk a levegővel. Pillanatok alatt elfoglalta a helyét minden emberem, én pedig idejében jeleztem az aktív tagoknak, hogy indulhatunk befelé, míg a többiek kint fognak várni, és csak akkor szólnak közbe, ha szükséges. Egyszerűen bejutottunk, minden még ébren lévő szolgát kijátszva, ha kellett, el is kábítottuk őket. Mivel Chikamatsu nagyúr nem akarta, hogy bármilyen merényletre utaló jelet hagyjunk magunk után, a célszemélyen kívül mást nem szándékoztunk megölni. Nos, ez az, ami nem sikerült, mert mikor a Kasai Ninsei szobája felé tartottunk, igencsak meglepődtünk, szembetalálkozva egy szolgával. A sötétben nem láttuk pontosan, hogy ki lehet, de egy katana a hüvelyéből kihúzását követő félreismerhetetlen hangból rögtön rájöttünk, hogy nem akárkivel lehet dolgunk. A fegyverrel felszerelkezett illető rögtön meg is indult felénk, a zajokból pedig pillanatok alatt felismertem, hogy nincs egyedül: legalább három ember követi. Kivetettük magunkat az épületből, a nyomunkban loholók azonban két harcosommal is végeztek, mire végre kiértünk a díszes palota előtti udvarra.
Akkor leadva a vészjelzést hívtam küzdeni az addig inkább csak szemlélődő ninjáimat, és én magam is belevetettem magam a küzdelembe, amibe addigra pár, a zajoktól felébredt szolga is csatlakozott, még inkább megnehezítve a dolgunkat.
Az öldöklés a fáklyákkal megvilágított udvaron zajlott, és szinte a fél szolgaságot kivégeztük, nagy előnyre szert téve, mikor… észrevettem. Nehéz lett volna nem rá nézni arra az emberre, aki velem szemben, a szokásos támadó szamurájpózt felvéve vette fel velem a küzdelmet. A probléma mindössze annyi volt, hogy mikor rápillantottam – a fények épp megvilágították az arcát -, rögtön ledermedtem. És még most is alig hiszem el, hogy az előttem álló férfi maga a nagy Wakisaka Eiji, az egyik leghírnevesebb szamuráj. Aki a volt tanítóm.
Még szerencse, hogy álarcot viselek, és nem láthatja az arcomat. Biztosan meglepődöttség ülne rajta, és még láthatóan el is sápadtam. Nem lehet. Miért van itt? Miért pont ő vigyáz arra, akinek meg kell halnia még napfelkelte előtt? És miért pont engem kellett ideküldeniük?!
Éppen csak magamhoz térek, már suhint is a kardjával, én pedig alig-alig, de végül is sikeresen kikerülöm a csapását. Vagyis csak kerülném, de csupán egyet lép előre, a kardjával pedig újra támad, egyenesen felém döfve. Sajnos a csapást kikerülni már nincs időm, viszont annyit tudok tenni, hogy elfordítom a törzsemet, így csak végigszánt a pengével az oldalamon, a bordáim alatt. Halkan felszisszenek, ahogy a hihetetlenül éles, hideg penge a húsomba mar; és amint tudok, egyet hátrébb is lépek, megpróbálva kiérni a támadóköréből. Kezemet a sebemre szorítom, és mindenre felkészülve pillantok a meglepetésemre nem támadó szamurájra. Azt várom, hogy már rögtön le is sújt, és időt sem ad nekem – ez esetben elvetődnék valamelyik irányba -, de csupán védekező pózt vesz fel.
- Nem gondolod, hogy felismerlek, Hisato? – hallom meg mély, tiszteletet parancsoló hangját, amitől rögtön ki is ráz a hideg, és a szívem nagyot dobbanva adja tudtomra, hogy még mindig epekedek utána. És annyira rég beszéltünk, de… miből ismert volna fel?
Valószínűleg leleplezem magam az arcomra kiülő néma döbbenettel, amitől mukkanni sem merek, mert újból megszólal.
- Te vagy az egyetlen, akinek vannak olyan gyors reflexei, hogy képesek legyenek ilyen kis sérüléssel megúszni ezt a csapásomat – magyarázza meg lelepleződésem okát. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen apróságból felismerne… bár két évig a tanítványaként jártam vele az országot, így nem csoda, ha jobban ismer, mint én magamat. – Nyugodtan megszólalhatsz, már le vagy leplezve.
- Rég találkoztunk, Eiji-sensei – szólítom meg volt mesteremet tettetett magabiztossággal a hangomban.
- Valóban. Látom, miután olyan alávaló módon eltűntél, beálltál cselvetőnek. - Nos, tény, hogy miután két évig nála tanultam, megszöktem. Vagyis inkább szó nélkül elmentem, mert nem bírtam már tovább a közelében maradni. Minden egyes alkalommal szinte fuldokoltam a közelségétől, és kínzott a tudat, hogy nem lehet kettőnk között olyan kapcsolat, amire én vágytam. Mert noha számára én csak egy, a bizalmát élvező tanítvány voltam, ő milliószor többet jelentett számomra, mint bármilyen tanár. Szerettem őt, de mivel tudtam, hogy ő elítéli az ilyen dolgokat, úgy döntöttem, hogy nem gyötröm magam tovább, és elmentem. Neki egy szót sem szóltam, mert tudtam, hogy bennem rekedt volna a szó, és könnyebb volt némán elhagyni a tábort, mintha elmondtam volna neki a tervemet. Részben mondjuk az is közrejátszhatott, hogy akkoriban túlzottan türelmetlen voltam, a szamurájok nemes erényeihez képtelen voltam felnőni. Még most is, de mivel tehetségesnek találtak, beállhattam Chikamatsu Keitaro nagyúr ninjáihoz. Miután pedig elég jónak találtak hozzá, a kis magáncsapatának a vezetője lettem. Most pedig itt állok szemben a fájdalmas múltammal, ami még mindig ugyanolyan kegyetlenül kínoz, mint hat évvel ezelőtt. Kicsit sem tompább a fájdalom, mint akkor, inkább csak erősebb.
Mire észhez térek a sok nosztalgiázásból, az udvaron csend ül. Már minden szolgát megöltek az embereim, akik felkeltek és kivonultak, már csak Eiji-sama, az életben marad ninjáim és én vagyunk itt. A harcosaim szó nélkül körbeveszik a szamurájt, de egyetlen kézintésemmel visszavonulót fújok.
- Már úgyis megszökették a célszemélyt – magyarázom meg a ninjáknak a döntésemet, akik szó nélkül el is indulnak visszafelé. Én is követem őket, de nem jutok egy lépésnél tovább.
- Csak nem megszöksz, ismét? Nem félsz, hogy most nem fogom hagyni? – áll be tanítóm támadó állásba, de én csak elmosolyodom az álarcom mögött.
- Nem félek. Tudom, hogy nem fog hátba támadni, Eiji-sensei – intek neki, majd belevetem magam a sötétségbe, hogy eltűnjek. Hogy ismét meglógjak a szeme elől, és valamikor máskor, talán kevésbé fájdalmas módon újra láthassam az én drága, egyetlen mesteremet.
(2012.04.15.)

A kép Scabrouspencil tulajdona!:)

Gondoltam, hogy végre nem csak egyperceseket kéne feltennem, hanem mást is, hiszen van bőven mit pakolgatni, így most a Love is in the air című szettemből hoztam egy novellát. Mondjuk inkább shounen-ai megjelölésű, mintsem yaoi, hiszen inkább csak érzésekről szól, mint a testiségről. ^^ És hozzátenném, hogy yaoi-témában inkább csak nézelődni/olvasni szoktam, ha írok, azt is csak fórumos szerepjáték szintjén ,tehát ha kissé furcsa lett az iromány, minden mentségem ennyi :,3

Aztán pár hírt így a végére:
  • Rémálom 8. fejezete lektoráláson van, ahogy Natalie nevű karakterem háromfejezetes kis előtörténete is, és amint javítottam őket, felrakom mindet :)
  • nem tudom, hogy mennyire említettem, vagy mennyire nem, de Rémálom egyfajta  light novel (akarna lenni...), így természetesen dolgozom valamilyenféle manga-szerű illusztrációkon is, bár eddig csak egy nyominger borítószerűt tudnék felmutatni, azt is csupán a 4. fejezethez... így azt is szeretném majd berakni (bár igazából vicces, hogy az első három fejihez semmim sincs, csak a negyedik meg a hatodik fejezetekhez, és a hatodiké még csak félkész...>o<") . Jó lenne, ha kicsit ügyesebben tudnék rajzolni, így viszont csak utólag fogom tudni felrakni meg beillesztgetni a rajzokat a megfelelő helyre :) De ami késik, az nem múlik. :3 És Rémálomnak szeretnék majd még egy modult csinálni, amiben a karakterekről lennének információk (meg rajzok, már akikről van eddig). Gondolkoztam külön honlapon is... de még kitalálom (: Mindenesetre a 4. fejezet elejére felkerült a fejezet nyitóborítója, ami Laa-t ábrázolja (igyekeztem emgrajzolni, de nagyon kezdő vagyok még sajnos :<)

2012. augusztus 22., szerda

Last Minutes (Utolsó percek) - fanfiction

- Nem állíthatod meg – szólítottam meg Thort, ahogy belépett hozzám a portálba. – A Briföszt végül ízekre szedi Jottunheimet.
De neki aztán mondhattam. Mintha meg se hallotta volna a szavaimat, rögtön megpróbálta megakadályozni a tervemet azzal, hogy a Mjölnirrel ripityára töri a jeget Heimdall kardja körül. Csak egy csapás kellett Odin jogarából, és már is jobban odafigyelt rám. Hát ha ilyen módszerekhez kell nyúlnom, hogy idefigyeljen… rajtam nem fog múlni.
- Miért csináltad ezt? – nézett rám végre, az arcáról csak úgy sütött az értetlenség. Ugyan, mi ebben olyan bonyolult?
- Azért, hogy ÉN legyek atyánk méltó utóda – hazudtam neki szemrebbenés nélkül. – Az életét is ÉN mentettem meg. ÉN pusztítom el a szörnyek faját, ÉN leszek méltó a trónjára!
- Nem ölhetsz meg egy egész fajt! – erősködött, a kezével erősen gesztikulálva. Az arcáról egyértelműen leolvastam, hogy ideges, a szeme csak úgy villámlott.
- Miért nem? – A hangom értetlenséget tükrözött, és képtelen voltam visszafojtani egy rövidebb nevetést. De hiszen ha belegondolunk, mi istenek vagyunk, ők pedig csak szörnyek. Ugyan, mi okuk lenne az életre? Nekem viszont már a puszta létezésemmel van okom arra, hogy eltöröljem őket a világegyetem színéről. Igazán egyszerű, nem tudtam, Thor ezen mit nem bírt végiggondolni. Ez az egész gondolatmenetet viszont csak azért alkottam meg, hogy ha esetleg bővebb választ kér, tudjak mit mondani. Igazából abszolút nem ez volt a célom. Jégóriások? Ugyan már. Az emberek is megtették volna, igazából bárki. Csak eszközök voltak a tervemhez, hogy végre magamra tudjam vonni Thor figyelmét. - És hogyhogy most már szereted a jégóriásokat? Te puszta kézzel végezhetnél velük.
- Megváltoztam – szólalt meg nyugodtan, a tekintete valóban az igazáról árulkodott.
- Ahogy én is – mosolyogtam még mindig, majd az arcába csaptam apánk fegyverével. Provokálni akartam, hogy elérhessem, amire mindig is vágytam. – Küzdj meg velem.
Alig fejeztem be a mondatomat, rögtön mértem rá egy nagyobb csapást is, amitől a földre került és még jó pár centiméternyit csúszott is a portál padlóján. Nem tudom, miért vártam, hogy ettől rájön majd a valódi céljaimra. Sose volt ostoba, de nem is volt annyira okos, hogy rájöhessen magától, és mikor erre rájöttem, üvöltözve magam tártam elé mindent.
- Sose akartam a trónt! Csak egyenlő akartam lenni veled! – kiabáltam, de igyekeztem nem hagyni, hogy az arcomra kiüljenek az érzéseim. Már így is eleget segítettem neki azzal, hogy magam vallottam be a céljaimat. Nem akartam, hogy lássa rajtam azt a kínt, ami már olyan régóta gyötört belülről. Így megkerültem a jégbe burkolt kardot, és úgy sétáltam hozzá.
- Nem harcolok veled, öcsém! – hangzott a válasza.
- Nem vagyok az öcséd. Sosem voltam! – A szavakat szinte köptem, de átérezni képtelen voltam a súlyukat. Túl sok érzés kavargott bennem, és egyre kevésbé láttam ki a zűrzavarból.
- Loki, ez őrültség.
- Ez őrültség? – kérdeztem vissza, és bárhogy próbáltam is, nem tudtam visszafogni a reszkető testemet, és éreztem, ahogy az ajkaim meg-megremegnek. – Valóban? Valóban?! – kérdezgettem egyre idegesebben, próbálva takargatni, hogy könnybe lábadtak a szemeim. Azután folytattam a piszkálását. Muszáj volt rávennem, hogy végre álljon ki ellenem. – Mi történt a Földön? Mitől lettél ennyire puha? Nem mondd, hogy egy nő van a dologban!
- Ó! Az van – folytattam a kegyetlen monológot. Igen, az az undorító, bájolgó szuka, aki megpróbálta elcsábítani tőlem. És amint elhagyták a szavak a számat, mindent megértettem a tekintetéből. Igen, a nő keze van a dologban. Azé az ocsmány, gyenge, haladó fattyúé! De nem is volt baj. Egyetlen haszna azért csak volt: segített nekem abban, hogy jobban feldühítsem Thort. – Hát talán, ha itt végeztünk, egyszer meglátogatom magam is! – Ennyit kellett csak mondanom. Mindig is jó voltam a gyengepontok keresésében, és íme, megvolt az eredmény. Ott rúgtam bele, ahol neki az a legjobban fájt, ezt pedig egy hangos kiáltás keretében elég egyértelműen a tudtomra adta. Onnantól pedig nem volt megállás: egymásnak estünk, és igazi harcba bonyolódtunk. Ütöttük és vágtuk a másikat, fegyverrel vagy anélkül, ahol csak tudtuk. A Bifröszt csak úgy visszhangzott a fegyverek találkozásának fémes zendüléseitől és az erőfeszítéseink nyögéseitől. A szinte már monoton küzdelembe az újdonságot az hozta, mikor Thor akkora lendületet vett, hogy velem együtt kitörte a portál falát, és a hídra zuhantunk. Ő a híd portál közelebbi felére, míg én kissé távolabb. De tökéletes volt a cselemhez. Mindössze annyit csináltam, hogy magamat ideiglenesen elrejtettem, míg egy illúziót teremtettem, ami a híd peremébe kapaszkodott kétségbeesetten.
- Thor! – kiáltotta a másolatom, mire Thor is összeszedte magát, és lihegve, zilált külsővel a peremnél lévő Loki fölé tornyosult. Ezt egyfajta tesztként is fel lehetett fogni, mert a helyzet akár igaz is lehetett volna. Egyrészről jó volt őt megtéveszteni, másrészről pedig érdekelt, hogy noha a kezében szorongatta a Mjölnirt, vajon segítene-e egy ilyen helyzetben. – Testvér, kérlek!
Az illúzióm egyre kétségbeesettebbnek tűnt, és ahogy egy részem mindig is érezte, Thor arcvonásai a pillanat törtrésze alatt megenyhültek, és lehajolt, hogy segítő kezet nyújson. Kár, hogy én nem ott lógtam félúton a semmibe, ahogy rájött erre Thor is, mikor az illúziómat egy hangos nevetés keretében szélnek eresztettem. A kacagásomat követve megfordult, lehetőséget adva így arra, hogy ismét megtámadjam.
A földre küldtem, és még több tucatnyi illúziót keltettem. Kimondhatatlanul élveztem a Thorral vívott küzdelmet. Végre figyelt rám. Méltónak talált arra – még ha dühében is -, hogy végre összecsapjon velem. És nem hagytam neki időt, hogy rajtam kívül mással is törődjön. Hiszen erre vártam mindig is, Thor figyelmére. Arra, hogy foglalkozzon velem, ne csak annyit, amennyit. Többet akartam. Azt akartam, hogy tiszteljen, úgy, ahogy én őt. Mindig is erre vágytam, soha, senkibe se kapaszkodtam annyira, mint amennyire Thorba. Ő volt mindig is az egyetlen, aki számított. Akinek a véleménye valóban mindig érdekelt, és akit követtem volna akár a halálba is. És most, hogy kiderült, hogy nem az igazi fivérem… az érzés nem tűnt el, akármennyire furcsa is ez. Csak erősödött, és még jobban és jobban vágytam arra, hogy én legyek a figyelme központjában. Nem az a kis emberlány, vagy a barátai. Azt akartam, hogy engem nézzen. Hogy rám mosolyogjon azzal az egyedi mosolyával, hogy a szeme minden csillogása értem szóljon. Ő volt az egyetlen, akire vágytam. Ő volt az én egyetlen igazi, teljes szívből szóló kívánságom, amihez jobban ragaszkodtam, mint bármi máshoz. Csak őt kértem, és semmi mást. Miért van az, hogy akár mindent figyelmen kívül hagynánk és bármiről képesek lennénk lemondani egyetlen személyért vagy célért, de azt soha meg nem kaphatjuk? Miért voltam én mindig is ilyen szerencsétlen? Mi volt az, ami a célom eléréséhez hiányzott belőlem? Miért… miért nem voltam én soha elég jó neki?
Most viszont rám figyelt. Csakis rám, és én voltam az egyetlen, aki lekötötte a figyelmét és betöltötte a látóterét. Ellenem használta a Mjölnirt, és végre egyszer az életben nekem szentelte magát, még ha néhány percre is csupán. És ehhez egy egész népet el kell pusztítanom? A saját fajtámat, mint nemrég kiderült? Hát legyen, ennyit nekem megért. Bármit megadtam volna ezért.
Ami azt illeti, hiába volt szó harcról, én nem akartam megölni. Játszani akartam vele, ahogy régebben, kiskorunkban. Az, hogy ő mit akart, és mit nem… Nem tisztáztuk az elején, és még ha azt is hitte, hogy a halálát akarom, ő akkor se végzett volna velem. Csak meg akart állítani, hogy megmentse azokat, akiket korábban teljes ridegséggel elpusztított volna. Ezt viszont nem hagyhattam. Mert ha ez megtörtént volna, a jövőmet egy cellában töltöttem volna, ahonnan még annyit sem láthattam volna Őt, mint eddig. Abba viszont beleőrültem volna. Így viszont, ha már eljutottunk eddig… innen nincs már visszaút. Mégis, úgy éreztem, megéri. Megéri akár csak pár percig is megpillantanom magam azokban a csodás szemeiben.
Ha nem én éreztem és gondoltam volna mindezt, még az érdekes jelzőt is ráakasztottam volna a helyzetre. Hogy hogyan lehettem képes Thor annyira szeretni, és a figyelmetlenségéért gyűlölni is egyszerre… hitetlen, hogy két ennyire ambivalens érzés meg tudott férni bennem. És élveztem. Azzal, hogy küzdöttünk, mindkét érzést kielégítettem magamban. A szerelmes felem örült, hogy csak velem van elfoglalva és végre észrevett, míg a vadállat bánthatta. Meg nem ölhette, de kiélhette rajta minden elfojtott és ki nem mondott fájdalmát és sérelmét, amik az utóbbi években érték.
- Elég! – kiáltott Thor, és nem csak hogy sikerült megakadályoznia egy neki szánt csapást, de az óriási erőteljességétől még hanyatt is vágódtam, ezzel együtt pedig semmivé foszlottak a kreálmányaim. Odin fegyverét elejtve, fájdalmasan értem földet a hídon. Sajgott mindenem, és mozdulni se bírtam. Hirtelen elhagyott minden erőm, és csak arra voltam képes, hogy egy elhaló sóhajt hallassak, és pislogjak párat. Akkor is csak azt tettem, mikor megláttam Thor fáradt arckifejezését, ahogy felém magasodik. És ami a legjobban fájt, az nem a sérülések hada volt, amiket okozott nekem. A tekintete perzselő volt. Ahogy rám nézett… tisztán kiolvastam belőle a tompa dühöt és a csalódást, amiket mind irántam érzett. Csalódott bennem…
Utána pedig a mellkasomra fektette a Mjölnirt, és elsétált. Engem pedig magamra hagyott a küszködő, egyre inkább kínzóbb gondolatokkal. De nem akartam gondolkozni. Csak annyit tudtam, hogy nem lehet vége. Még nem, és ha mégis, nem így.
Nagy nehezen felemeltem a kezeimet, és megpróbáltam leemelni magamról Thor kalapácsát. Nem sikerült, de ugyan, miért sikerülhetett volna, mikor csak ő képes a kezébe venni? Pontosan jól tudtam, de nem akartam feladni.
Ő pedig csak egyre távolodott, méghozzá a megőrült Bifröszt felé. Kínomban kiáltoztam, üvöltöztem, de a Mjölnir csak nem mozdult.
- Most nézd meg – szóltam hozzá, mikor elég tanácstalanul megállt a magából sugarakat kilövellő és iszonyatosan fényes portál előtt. A szavakat csak úgy köpködtem magamból, szinte fenyegető kígyóként sziszegve őket. – A hatalmas Thor… a nagy erőd… és most mi hasznád veszed, huh? Hallasz engem, testvér? Nem tehetsz semmit!
Ez volt minden, amit mondani akartam. Fáradt voltam, meggyötört… és rájöttem, hogy a bennem kavargó milliárdnyi érzéstől sose fogok tudni megszabadulni. Szeretem. Akkor is szerettem, mikor kicsi gyerekekként rohangáltuk körbe a palotát, és most is szeretem. A franc essen belé. És fájt, hogy szenvedni láttam. Ez nem az volt, amit akartam. Azt akartam, hogy figyeljen rám. Bántani akartam, puszta kézzel megütni. Érezni akartam magamon a tekintetét, és fizikai fájdalmat okozni neki. De amit a szemében láttam… az a kétségbeesés, az emésztő bűntudat… az én mellkasomban is szétterjedt mindez, társulva a keserűséggel, amit Thor érzései okoztak. Akkor jöttem rá, hogy komolyan elszúrtam a dolgot. Nem csak gyilkossá válok – hacsak már azzá nem váltam addigra -, de egy olyan személlyé is, akit Thor sosem szerethet. Nem úgy, ahogy én szeretném, vagy ahogy én éreztem iránta.
Mielőtt reagálhattam volna, óriási súlytól könnyebbült meg a mellkasom. Odanézve láttam, hogy nincs már rajtam a Mjölnir. Thor kezében volt, aki a hidat kezdte el püfölni vele. Először csak nehézkesen feltornásztam magam, és próbáltam a könnyes szemeimen keresztül kivenni, hogy mit művel.
- Mit csinálsz? – kérdeztem, magam se tudtam, milyen hangsúllyal. Nem értettem, hogy miért tette, amit. Jó, persze, hogy megmentse a jégóriásokat, de ezzel együtt egy óriási hátulütője is volt a tervének. – Ha szétvered a hidat, nem látod többet a nőt! – próbáltam figyelmeztetni, félretéve a saját érzéseimet. Hiszen szerette azt a nőt, nem számított neki, hogy csak egy nyamvadt ember. Úgy nézett rá és úgy szerette őt, ahogy én őt. De ő sose tudta viszonozni az érzéseimet. A gondolatra viszont, hogy miattam ne lehessen boldog sose… kegyetlenül fájni kezdett a mellkasom. Alig észrevehetően, de fuldokolni kezdtem, olyan nehezen tudtam csak levegőt venni, ahogy sosem, és óriási gombóc keletkezett a torkomban. Mindig is tudtam magamról, hogy nagyon önző tudok lenni. De ez most más volt. Ha megtehettem volna, hogy visszacsinálom… megtettem volna. Hiszen hogy kérhetném tőle, hogy ne legyen boldog? Hogy áldozza fel magát miattam? Az én ostoba önzésem miatt? Mert mindennél jobban vágytam rá, és ezért bárkit és bármit elpusztítottam volna, ami az utamba állt? Nem. Ha választhattam volna, azt kívántam volna, hogy Thor boldog legyen. Ha már velem nem tud az lenni… akkor legalább azzal a nőcskével.
Viszont hiába szóltam, hiába próbáltam visszatartani, továbbra is súlyos csapásokat mért a hídra. Én addigra felálltam, és Odin fegyverét a kezembe véve elindultam felé. Még csak arra se kellett törekednem, hogy halk és észrevétlen legyek, mert a portál teljesen becsavarodott és olyan hangos volt, hogy ha egy sereget hoztam volna magammal, Thor azt se hallhatta volna meg. Nem tudtam, mit akartam. Hogy miért közeledtem felé vagy miért szorítottam olyan erősen a fegyvert. Annyit tudtam, hogy meg kell állítanom.
- Bocsáss meg, Jane – jutottak el a fülemig Thor szavai. Akkor viszont már az utolsó csapásra emelte a karját, amit viszont nem hagyhattam. Felugrottam, kezemben Odin fegyverével, de mire elértem volna Thort akár csak a penge végével is, sikerült az utolsó lendítésével szétvernie a hidat. Utána pedig minden olyan gyorsan történt, azt sem igazán tudtam, hogy kerültünk abba az érdekes helyzetbe, amibe.
Odin fegyverét fogtam, ez volt az első, amit a híd szétrobbanása és a Bifröszt pusztulása utána először tisztán kivettem a hirtelen keletkezett káoszból. Viszont nem én voltam az egyetlen, aki apánk jogarához annyira ragaszkodott, Thor kezét pillantottam meg a másik végén. Felfelé pislantva pedig először a szintén semmi fölött lebegő Thor, majd legfelül az ő köpenyét fogó Odin tűnt fel. Alattam pedig a portál darabjai, valamint maga az őrület kavargott.
- Sikerült volna, apám! Megtettem volna! – kiáltottam Odin felé. Ő nem tudta, hogy mit akartam igazából, így kétségbeesésemben ragaszkodtam annak a hazugságnak az előadásához, amit kezdetben Thorral is próbáltam elhitetni, még korábban. De neki utána elmondtam egy részét az igazságnak, Odinnak viszont nem akartam. Jobbnak véltem, ha abban a tudatban marad, hogy valami eszelős gyilkosnak voltam. Könnyebb lesz neki is, és talán Thort is meg fogja tudni győzni később. – Érted! Mindünkért!
Hiába próbáltam tartani a látszatot, amint a szemébe néztem, tudtam, hogy tisztában van a helyzettel. Az érzéseimmel Thor iránt, a fájdalmammal, és mindennel. Nem láttam dühöt a szemében, inkább csak szomorúságot és szeretetet. Egy bölcs isten tekintete volt az övé, nem is volt párja sose. Nem is kellett beszélnie se, mindig egyetlen pillantásából tudtam, hogy mit érez. Most is, ahogy mindig, tisztában voltam vele.
- Nem, Loki – szólalt meg kicsit rekedtes, de mindig tiszteletet ébresztő, mély hangján. Tudtam, hogy mire utal. Amit tettem, az nem volt helyes. Tisztában voltam vele, mégis megtettem.
Éreztem, ahogy az első könny végigfolyik az arcomon, aztán onnan leesve elnyeli a feneketlen mélység. A semmi.
Ránéztem apámra, búcsúzóul. Tudta, hogy mit fogok tenni. Aztán vettem egy utolsó pillantást Thorra. Abban a pillanatban láttam rajta a szörnyű felismerést. Neki sem tartott sokáig, hogy rájöjjön, hogyan fogok cselekedni.
- Loki, ne – szólalt meg Thor, hangjában kérleléssel. De addigra késő volt, már elszántam magam, és végül elengedtem a fegyver végét. – NE! – kiáltotta utánam, én pedig elbúcsúztam egy újabb könnyemtől.
Jól esett, hogy láttam a fájdalmat az arcán. Hogy nem akarta, hogy bajom essen, nem akart elveszíteni. Felém nyújtotta a kezét, amit azonban képtelen lettem volna megfogni, még akkor is, ha korábban nyújtotta volna ki és lehetőségem lett volna megragadni.
Mindent tönkretettem. Mindenkit elvesztettem a szörnyű természetemmel, aki valaha is fontos volt nekem, és akire számíthattam. Elárultam őket. És a legszomorúbb, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmennem ahhoz, hogy erre rájöjjek. Ezért döntöttem úgy, hogy elengedem a fegyvert. Jobb lesz nekik nélkülem…
Viszont nem kaptam el a tekintetem. Mindaddig, míg magába nem szippantott az ismeretlen, sötét örvény, Thor szemeibe néztem. Azokba a gyönyörű, szeretettel teli és feloldozást nyújtó szemeibe.
(2012.07.28.)
Nos, életem első fanfiction-próbálkozása. Nem lett valami meggyőző, igazából arra volt jó számomra, hogy újból rájöjjek, mennyire nem értek az ilyesmihez. :< Érdekes, hogy sokan mennyire jó fanficeket írnak, én meg ezzel a kis vacakkal is mennyire megszenvedtem (kétszer is nekiálltam, első alkalommal fél oldalig jutottam, a másodiknál tudtam befejezni). Külön nehézség volt, hogy minden történés a film utolsó pár perce, tehát tényleg teljesen egyezik a magyar szinkronos verzióval a szereplők párbeszéde, csak Loki belső monológjaival próbáltam elvinni a történet végét egyfajta vágyódásos shounen-aiba, ki tudja, mennyi sikerrel :D Aztán tele van ismétlésekkel meg mindenféle rémséggel, inkább nem is részletezem :,D A lektoromnak pedig meg se mertem mutatni, bár ő nem is igazán szereti az effajta párosítást (igen, nem fiúnak való a shounen-ai), és mivel én minden hibámon átsiklok észrevétel nélkül, azért olyan, amilyen. ˇˇ' Bár rosszabb is lehetett volna... Tanulság: néha jó küszködni ilyesmivel is, de inkább maradok a saját karaktereimnél, velük jobban kijövök.~

2012. augusztus 14., kedd

Sárkányszárnyakon - egyperces

Repülök. Szállok a táj felett, át vízen és hegyeken, a szelet és a szikrázó nap sugarait érezve a pikkelyeimen és óriási fekete sárkányszárnyaimon. Csodálatos érzés idefent lenni! Szikrázni, szinte égni a belsőmben gyulladt boldogságtól. Enyém ez a csodálatos világ!
(2011.08.17.)
Nem tudom, ki hogy van vele, de én egyszerűen imádok úgy egy-egy rövid gondolatsort írni, hogy közben zenét hallgatok. Gyakran szoktam amúgy is, imádom azt a sokféle érzést és gondolatot, amit egy-egy zeneszám kelteni tud bennem. És nekem is ez a célom: érzéseket kelteni. Akár rosszakat, akár jókat... de mi lehet egy író célja, ha nem ez? Reakciókat kiváltani valakiből? Teremteni? Én csak ezt szeretném, és talán egyszer tényleg sikerülni fog... addig is, érzéseket keltek magamban, és próbálom a szavak segítségével valahogy másoknak is elérhetővé tenni mindezt.(: A kép feletti pár sort EZ a szám ihlette~

2012. augusztus 12., vasárnap

Dante (Rémálom 7. fejezet)


- Még mindig nem tudom elhinni, hogy hazudtatok nekem! – kiabálok idegesen. Bár szerintem jogos a kiakadásom, hiszen pár órával ezelőtt egy különlegesen fontosnak titulált gyűlésen tudtam meg, hogy Dante igazából minden, csak nem az, akinek eddig beállították.

A találkozó már lecsengett azóta, és minden résztvevő fél elment ugyan, de ez nem segít abban, hogy jobban érezzem magam. Bár van egy olyan érzésem, hogy Zríc direkt okozta nekem ezt a helyzetet, és nem esik nehezemre elképzelni, ahogyan elégedett vigyorral az arcán távozik a kis kupaktanácsból.

- Sajnáljuk, Zara – kezd bele Laa. – Hidd el, hogy nem ezt terveztük! Tudod, mikor először találkoztunk veled és Dantéval… azt hittük, hogy meg fog ölni. Vagy meg akar, de aztán beszélt velünk, és elmondta, hogy nem akar neked ártani. A segítségét ajánlotta és semlegességet emlegetett…

- És én erről a beszélgetésről miért nem tudtam? Pedig ott voltam én is… - gondolkozom el végül, majd eszembe villan a titkos kis beszélgetésünk Zríckel. Valószínűleg ők is így kommunikálhattak anélkül, hogy a tudomásomra jutott volna a kis egyezségük.

- Nézd, Zara, muszáj volt eltitkolnunk előled, legalább egy kis időre – áll Laa mellé Aol, bár a kérdésemre nem válaszol.  – Mikor megláttunk vele, világított rólad, hogy noha őt se ismered, de Dante az egyetlen, akiben megbízol. Ha ő azt állította volna ott, hogy ellenségeid vagyunk, rögtön elhitted volna neki.

– Talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki az elejétől velem volt! Nem tudom, lehet, hogy az én memóriám rossz, de nem emlékszem rá, hogy ott lettetek volna a panel előtt, mikor az az eszelős kis híján megölt… - morgok idegesen, magamhoz képest feltűnően emelt hangon, félbeszakítva Aolt. Amúgy tudni kell rólam, hogy általában egészen halk és békés vagyok, de ha feldühítenek, könnyen el tudom veszíteni a fejem.

- Azért, mert csak utánunk tudták meg, hogy támadás indul ellened, most sem tudom még, hogy honnan – szól közbe Dante halálos nyugodtsággal. – Mi támadunk először, és meglepően hamar beértek ők is.

- Mi lenne, ha mi inkább kimennénk? – Soah javaslatára mindenki elhagyja a nagytermet, Dantét és engem egyedül hagyva.

- Mégis… mikor akartad ezt közölni? – pillantok Dantéra. Az arca nyugodt, de egy kis szomorúságot le tudok szűrni a mozdulataiból, ahogy egy széket fordítva elém húz és leül. Hát érezze is rosszul magát, egészen eddig hazudtak nekem! Mindenki!

- Mint most már tudod, ez nem olyan dolog, amit csak úgy közölhettem volna. Általában legalábbis nem szokott egy ember odamenni a másikhoz, hogy „Hé, amúgy az ellenséged vagyok, aki eddig lényegében azért élt, hogy kiszabja a szívedet a mellkasodból”. Csak valami nyugodtabb percre vártam, de úgy látszik… kicsit sokáig.

Mondjuk igaz… kemény lett volna egy ilyen dolgot közölni. Ha én lettem volna a helyében, szintén vártam volna. Ez viszont nem sokat segít abban, hogy lenyugodjak.

- Még mindig nem hiszem el… Se azt, hogy mi volt a feladatod, se azt, hogy mégse tetted meg – nézek rá, a hangom egyre halkabb és fájdalmasabb. Hiszen belegondolva benne bíztam leginkább, erre kiderült, hogy ki is ő. Dante végül is az ellenségem. Egy… gyilkos. – Miért… miért nem öltél meg?

- Jó kérdés – fonja keresztbe a kezeit, aztán rádől a széke támlájára. – De ha már őszinték vagyunk, brutálisan őszinték… Sok embert öltem már meg. Abszolút nem lett volna gond téged is kivonni a forgalomból. Hiszen egy potenciális navitas voltál, aki nincs tisztában semmivel, így komolyabban ártani se tud. De mikor bajba kerültél és láttam, hogy milyen kétségbeesetten ragaszkodsz az életedhez… valami azt súgta, hogy segítenem kell. Tudod… mikor kiderült, hogy én is energiavámpír vagyok, hasonlóan kellemetlen helyzetben voltam. Egyedül és sebesülten… Egyszerűen segítenem kellett.

Dante a mondandója befejeztével rám néz. Mélyen a szemembe.

- Annak ellenére is, hogy ezzel elárultad Zrícet és a társaidat? Hiszen belegondolva… megölted akkor egy társadat. Engem választottál helyette… - Ahhoz képest, hogy ez mennyire nem hétköznapi és kicsit fájdalmas téma, meglepően el tudunk beszélgetni róla.

- Hát igen. Különben nem lennél itt most, ha ezen aggodalmaskodom – rántja meg a vállát.

- Ez sok mindent megmagyaráz, tudod? – nézek rá, ő pedig némán hallgat. – Azt, hogy Zríc miért sebzett meg, hogy miért nem igazodtál ki itt… Az oroszoknál vagy, mi? Olasz névvel furcsa is volt… És mi a helyzet azzal a reggeli alvajárással? Nem egészen azért jöttél, hogy megvédj, nem igaz?

Dante halkan sóhajt egyet. – Tudat alatt, úgy tűnik, a parancs lebeg a szemeim előtt. De csak azért, mert Zríc szórakozott velem. Itt volt tegnap…

- Tudom – fújom ki a levegőt én is, Dante csak meglepetten pislog. – Tudok róla és Kiáról…

- Az szép, akkor tényleg benne vagy a dolgok közepében – mosolyodik el Dante elismerően, és beletúr a hajába.

- Sajnos benne… és nem élvezem. De nem vagyok rád mérges. Vagyis belegondolva mind átvertetek, de az én érdekemben.

Igazából… csak spontán ideges vagyok. Nem igazán hibáztatok senkit, de attól még nem illetném magam a nyugodt jelzővel.

- Nem? Pedig én elég pipa lennék, ha hazudtak volna – válaszol Dante, de határozottabbnak tűnik, mint korábban.

- Igen, kicsit rosszul is érzem magam emiatt, de tényleg nem bíztam volna itt senkiben se, ha ezt már az elején tudom. És nagyon fontos lehet a bizalmam, ha az egész klán képes volt úgy tenni, mintha te is egy lennél közülük.

Nem semmi munka lehetett mindenkinek elmondani, hogy mi a helyzet és figyelni minden részletre… Nekem biztosan nem sikerült volna, de ők képesek voltak mindent elrendezni. És ha azt nézzük, hogy mennyit rögtönözhettek az elején… Nagyon jó színészek, mert noha volt egy-egy röpke pillanat, mikor úgy éreztem, hogy sejtek valamit, de mindig előjöttek egy hihető magyarázattal, és elaltatták a gyanúmat.

- Ne is mondd! Még mindig nem tudom, pár utálatos ellenségemből hogyan lett hirtelen kellemes ismerős… de tényleg jól megszerveztek mindent. Sőt, még egészen emberi feltételeket is sikerült megbeszélnünk, de hogy tudd, csak azért, mert zsaroltam őket. Veled.

- Mivel is pontosan? – mosolyodom el, követve Dante példáját.

- Azt mondtam, hogy hacsak nem akarnak a Kiválasztottjuk nélkül maradni, jobb lesz, ha úgy csinálnak, mintha velük lennék. Így pedig etettek-itattak… és még megölni sem akartak – vigyorodik el még inkább elégedetten.

- De gonosz vagy! – nevetek fel, a helyzethez képest egészen természetes módon. Bármennyire is furcsa, tényleg nem haragszom rá. Most már legalábbis, hogy mindent tudok, nem annyira. Belegondolva, miért is tenném? Hiszen megmentette az életemet, és ott volt velem a legsötétebb óráimban. Pedig megtehette volna, hogy megöl, de nem tette. Helyette inkább elárulta a saját társait, hogy védjen egy kétségbeesett, vadidegen lányt. Ez annyira… kedves. Bizalmas és még romantikusnak is hatna, ha kicsit másmilyenek lennének a körülmények. – És most mi a helyzet? Barát vagy, esetleg ellenség?

- Igazából úgy beszéltük meg, hogy mivel eredetileg az Invenîre sorait bővítem, de most neked segítek, ez felér egy ideiglenes semlegességgel. Egészen addig marad így a helyzet, míg meg nem tudod védeni magad. Akkor majd… meglátom, hogyan tovább.

- Ez nem hangzik valami pontos jövőképnek…

- Nem is az, de nem vagyok az előre tervezés híve, te is tudod. És tudod, mi az ironikus? – teszi fel a kérdést, de igazából nem várja meg a válaszomat, ami amúgy is egy nem lenne. -  Hiába derült ki rólam a valódi kilétem és beszéltünk a „szokottnál” kevesebbet az utóbbi egy-két napban, még mindig jobban bízol bennem, mint bárkivel ebből a klánból, akik amúgy is nagyon próbálkoznak.

- Úgy gondolod, hogy csak a jóslat miatt közelednek hozzám? – A kérdésem halálosan komoly. Tényleg mindenki annyira kedves és gondoskodó, néha már én is gondoltam rá, hogy esetleg hátsó szándéka lehet egy-egy embernek.

- Ostobaság lenne általánosítani, de lehet, hogy vannak olyanok, akik csak ezért lebzselnek körülötted. De a legtöbben szerintem tényleg jóindulatúak. Például Laa… el tudnád képzelni, hogy egy rosszindulatú dög?

Próbálkozom, hogy Laat mint kétszínű embert képzeljem el, de nem sikerül. Ő túl kedves és nyitott… Aollal egy picit könnyebb a helyzet, de őt sem sorolnám a gonoszak közé. Dantét abszolút nem, Shigekit szintén nem… Kia is tünemény. Bár talán most, hogy már tudom az igazat, talán egy picit könnyebb lesz kiszúrni a hátsó szándékkal rendelkezőeket…

- És amúgy honnan veszed, hogy benned bízom meg a legjobban? – nézek Dantéra.

- Ha majd elég jó lesz a fizikai állapotod, hogy mélyebben beleásd magad a képességeidbe, rá fogsz jönni, hogy láthatod mások felszíni energiáit kavarogni körülöttük. Nem túl messze a testüktől, de azért elég láthatóan. Az energia tekergése és állaga is változik az érzéseink és fizikai állapotunk függvényében. Egészen másmilyen, ha egy barátoddal vagy, mintha egy ellenséged van melletted. És akkor a legnyugodtabb áramlású, ha velem vagy. Laa és Kia közelében is békés, de nálam már szinte meg se moccan – kérkedik, mintha csak éppen azzal versenyezne a lányokkal, hogy kinek van több pénze vagy kocsija a garázsban.

- Ó, értem… - bólintok jó tanuló módjára, aztán megsorozom Dantét a kérdésarzenálommal. – És akkor mije is vagy te az Invenîre klánnak?

- A kivégzőosztagának vezetője – válaszol könnyedén. – És mielőtt megkérdeznéd, hogy mit takar… veheted szó szerint. A becenevünk a Hóhérok. A lényeg az, hogy ha van valamilyen harcos, általában egy átlagosnál képzettebb, és miatta veszélybe kerülnek a klán titkai, minket küldenek utána, hogy elkapjuk és likvidáljuk.

- Ez elég durva… - szólalok meg, de inkább nem gondolok bele, hogy milyen módszereket érthet „likvidálás” alatt. És amilyen könnyedén beszél róla… mintha csak az időjárás taglalnánk, vagy a holnapi programunkat. Bár az előbb már elmondta, hogy nem esik nehezére ölni, de számomra ez akkor is egy külön világ. A sok szenvedés és vér… nem a mindennapjaim része, a többiekével ellentétben. – És több ilyen… intézmény is van?

- Persze, a Conděren belül is van pár. Nekik is van kivégzőosztaguk, ők a Tisztítók. Nero a vezetőjük, de mást nem tudok róluk. A helyzet az, hogy a tagok kiléte titkos. Nálunk is, ami azt illeti, csak a vezető van megjelölve. A többiek mind olyan navitasok, akik ha látszik rajtuk, ha nem, de különleges kiképzésben részesültek, és ha helyzet van, felfüggesztik az aktuális dolgaikat, beöltöznek és megyünk is a küldetésre. Van egyenruhánk is álarccal meg minden, nagyon menő… - vigyorog Dante. – Aztán van még pár ember, akik a fegyverekért, információért és azért felelnek, nehogy egyszer a hírekben lásd, ahogy épp öldöklünk. Ami azt illeti, rengeteg ilyen van, de mivel nem vagyok érintett… - ránt egyet a vállán.

- Miért van az, hogy minél többet tudok meg, annál inkább bonyolódnak a dolgok? – pillantok rá elveszetten, mire csak bólint.

- Igen, ez így van. Szerintem egy országot nem olyan nehéz vezetni, mint az ilyen dolgokban toppon lenni…

- És mi a helyzet azzal a tanácskozással? Úgy értem…

- Miért nem hallottatok semmit? – segít befejezni a mondatomat. Bólintok. – Azért, mert egyszerűbb csak tizenöten társalogni, mint itt mindenki előtt. Később úgyis elmondja mindenki a sajátjainak, hogy mi hogyan áll… Igazából most egy elég érdekes helyzet alakult ki… amolyan fegyverszünet áll fenn, de úgyis csak addig, míg valamelyik fél meg nem töri.

Nem bírom ki, muszáj Danténak előadnom, hogy mi történt este Zríckel és Kiával, valamint mesélek neki a mai kis magánbeszélgetésünkről is az Invenîre vezetőjével. Jó végre beszélni ezekről a dolgokról, és még csak bűntudatot sem érzek, mert ő alapból tudott mindenről, így a Kiának tett fogadalmamat se szegem meg. Mindenesetre előadom a saját szemszögemből a történéseket, várva, hátha valamit tud segíteni. Hiszen ő mégis csak jobban ismeri Zrícet, és talán tudja azt is, hogy az ígérete miatt mire számíthatok.

- Egy dolgot kell tudnod róla, ez nagyon fontos – szólal meg Dante, ahogy elhallgatok. – Ha valamit mond, főleg, ha megígéri, mindenképpen véghez fogja vinni mindennemű körülménytől függetlenül. Tehát, ha a világ ellened fordul is, és Zrícet hívod segítségül, segíteni fog. Tudod, ő olyan, mint… valami lovag. De tényleg, megtartja a szavát. Sokszor beszél utalásokkal meg hasonlatokkal, pázmányi körmondatokban meg hasonlók, de nagyon erkölcsös tud lenni. Ó, és imád játszani – fejezi be, én pedig nyelek egyet.

- Ez az utolsó mondatod nem volt valami bíztató...

- Játszani… úgy, mint színészkedni – próbálja rendesen az értésemre adni a dolgokat. - Imádja váltogatni a személyiségeit és idézgetni, de az már más tészta. Annyi a lényeg, hogy mivel lóg neked eggyel, semmiképpen nem fog bántani – szögezi le.

Ez megkönnyebbülés, ami az arcomon is látható. Ha már Dante és Kia is ilyeneket mesél… tényleg nem lehet annyira rossz ember. Bár elgondolkodtató, amit még korábban beszéltünk a kiképzésen, hogy attól, hogy mások, máshogy gondolkodnak, még nem… gonoszak. Ugyanúgy segíthetnek és árthatnak, ahogy gondolom mi is tehetjük. Jézusom, ez tényleg csak egyre kacifántosabb lesz…

- És mondd csak, az előbb, amit mondtál… Hogy értetted, hogy mikor kiderült az energiavámpír kiléted, te is voltál ilyen helyzetben, mint én?

- Úgy, hogy mikor Kano felállította a jóslatot még jóval korábban, és kiderült, hogy én vagyok az, aki képes elpusztítani téged, szinte ugyanezt eljátszottuk, amit most is veled. Csak engem a te klánod akart megölni, téged meg az enyém. Vicces, mi? – túr bele újból a hajába, és pont úgy néz ki, mint valami jóllakott kétéves. Igazán aranyos így.

- De mi volt pontosan? És még mindig nem értem… Mi az, hogy csak te tudsz megölni? – mosolygok vissza, igaz, kicsit halványabban.

- Ami azt illeti, hat éves voltam. És árva. Egyik este azonban észrevétlenül betörtek az árvaházba, ahol éltem. Senki se vett észre semmit, én viszont mozogni láttam az árnyékokat és rosszul éreztem magam. Féltem, de kimentem az udvarra, ahol páran vártak már. Megtámadtak, de ijedtemben aktiváltam a képességeimet, és megöltem őket. Aztán kicsivel utána, mikor még kint zokogtam az udvaron a felismerhetetlen holttestek között, Zríc értem jött, és magával vitt. Aztán kiképzett és iskolába is járatott… most meg itt vagyok.

Ez durva. Nagyon is… Nem hinném, hogy nekem könnyű ez a helyzet, de már egészen úgy tekintek rá vissza, mintha valami régi, rossz emlék lenne. Persze a hideg még mindig végigszalad a hátamon és a gyomrom enyhébben liftezik… de nem félek. Most épp nem. De Dante csak hat éves volt! És árva, valamint ő meg is ölte őket, míg én elvileg csak egy ablakot zúdítottam a támadóimra… Továbbá alapból nem volt senkije, aki megvédhette volna, és a fiatal kora… biztosan sokkal tovább tartott neki elfelejteni a történéseket és túllépni rajtuk. De az viszont, hogy Zríc mint valami jó apa, magához vette… pont, mint Kiánál. Tényleg nem lehet rossz ember, ha ezeket nézem. Felelősséget vállalni valami vadidegenért és megadni neki mindent, amit egy normális gyerek is megkaphat… nagyon önzetlen cselekedetnek tűnik. Viszont mikor meg akart ölni… na, az egészen másmilyen. Akkor már inkább gonosznak látszott, mintsem jótevőnek.

- Ami a jóslatot illeti… Még mindig nem tudom, hogy hogyan értsem. Mert ha megnézzük, tényleg bárki megölhet – néz rám. – Már ne vedd sértésnek. Lehet, hogy ez csak valami formalitás, vagy valami elvont, átvitt értelemben nézendő vudu dolog… nem tudom, de pontosan Kano se. Talán később kiderül – válaszolja meg a második kérdésemet. Klassz. Ha már alapból Dante se tud semmit, akkor inkább bele se kezdek a gondolkozásba, mert én még eddig se fogok jutni…

- És mi van a szemeddel? – terelem másfelé a beszélgetésünket. Vagyis nem egészen új témát kezdek, mert ezt is tudom az előzőhöz kötni. – Nem lehet, hogy van valami köze az egészhez? Ó, és még mindig nem válaszoltál a múltkori kérdésemre ezzel kapcsolatban…

- Oké, oké… - forgatja a szemeit. Vagyis azt az egyet, amit látok. – Úgyse fogsz leszállni a témáról, tehát elmondom. A kötés valódi és muszáj hordanom.

- Muszáj? – ízlelgetem a szót.

- Igen. Tudod, nem véletlenül Pusztító a nevem.

- Miért, mint az X-menből a férfi, óriási piros lézersugarakat lövellsz ki, vagy mi? – vigyorodok el, Dante csak tettetett fáradtsággal sóhajt egyet.

- Nem egészen – kezd bele. – Mint ahogy még Shigeki is mondta, mindenki egy képessége vagy egy rá jellemző… dolog után kapja a nevet. Én azért kaptam ezt, mert így utalnak a képességemre, ami nem más, mint az erőteljességem.

- Erőteljesség? – emelik ki sokadszorra egy szót, és ahogy a szemben ülő fiúra nézek, látom, hogy őt is irritálja már. Ennek ellenére inkább nem szól semmit, hanem csak válaszol.

- Igen. Képes vagyok arra, hogy bármilyen technikát ugyanannyi energia felhasználásával, mint egy velem azonos képességekkel rendelkező navitas, véghezvigyek, viszont nekem sokkal erősebb lesz a hatás. Tehát például… ha az illető képébe akarnék robbantani és szeretném, ugyanannyi energia felhasználásával egy egész szobát levegőbe repíthetek, ahol a célpont épp van.

- És ez szabályozható? – Milyen jó képessége van! Nekem biztosan valami használhatatlan lesz, vagy semmilyen. De Dante erőssége nagyon tetszik. Egy egész szobát berobbanthat? Váó…

- Igen – válaszol nyugodtan. Vagyis annak tűnik, de kicsit látni rajta, hogy… zavarban lenne? – Bocsi, ha kicsit nyökögősen megy, de ezzel a dologgal kevesen vannak tisztában, és te egyike leszel most azoknak, akik a legtöbbet tudnak a képességemről. És mivel ezt felhasználhatják ellenem…

- Hallgatok, mint a sír, megígérem – nézek rá, mire bólint.

 - Pont, mint Kiánál, mi? – nevet fel, mire finoman lökök rajta egyet.

- Az más, te már tudtál róla, semmi újat nem mondtam! – mentegetőzöm. – Tényleg megbízhatsz bennem.

Hirtelen furcsa bizsergést érzek. Biztosan…

- A Némaság Leple? – pillantok a fiúra, ki csak bólint, én pedig elégedetten mosolyodok el. Úgy tűnik, valami mégis ragad rám…

- Na, fejlődik valaki – biccent felém elismerően, aztán megköszörüli a torkát és komolyabb hangnemmel folytatja. - Tehát… igen, tudom szabályozni egy szintig. Kicsit bonyolult, de megpróbálom valahogy elmagyarázni. Tehát ha így vagyok, ahogy most, akkor úgy a képességem fele aktív csak. Ezt tudom irányítgatni, nincs vele semmi gond. Ha viszont nagyon kéne, több mint amennyit így használni tudok, ami ritka, akkor leveszem a kötést, és hagyom, hogy elszabaduljon a pokol.

- Tehát a kötés azért van rajtad, hogy csak a képességed fele legyen használható?

- Mondhatni. Hidd el, bőven elég a fele is. Ha már az egész kell… akkor nagyon vészes a helyzet. És nem tudom teljesen irányítani, ezért attól félve, hogy elvesztem felette az uralmat, lezártam a többit a kötéssel.

- De amúgy… látnál vele? – kérdezek továbbra is, figyelembe se véve, hogy Dante egyre komorabb.

- Nem. Akkor felfedeztem a képességemet, mikor az egyik klántagod megvakított négy évvel ezelőtt. – Dante hangja annyira hideg és kimért… biztosan rosszul esik neki. El se tudom képzelni, hogy mit csinálnék, ha csak az egyik szememmel látnék… Borzasztó lenne még csak a tudat is, hogy nem vagyok teljesen egész. Mert tökéletes persze sose lennék, ha hogy ilyen sérüléssel kelljen együtt élnie… ez súlyosabb és mélyebb, mintsem el tudnám képzelni. - Akkor valami gát átszakadt bennem, és mire az őrjöngésből magamhoz tértem, már mindenkit megöltem magam körül. Nem csak az ellenséget, de a saját társaimat is. Ennek függvényében gondolhatod, hogy nem óránként használom…

- És… hogy sikerült végül lezárni a másik felét?

- Energiával. Egy óriási energiablokáddal, amit fel kell oldanom, hogy aktiválódjon az erőm.

- Esetleg…?

- Nem, azt hiszem ennyi bőven elég volt – horkan fel, aztán feláll. – Rohadt idegesítő tud lenni a sok kérdésed, nem is tudom, miért keveredtem bele ebbe az egészbe…

Aztán fogja magát, és kimegy az ajtón. Nem csapja be maga mögött, pedig talán kevésbé érezném magam rosszul miatta. Igazán befoghattam volna… Meg mintha nem tudnám, hogy Dante milyen szeszélyes tud lenni. Tényleg rég beszéltünk, már egészen el is feledkeztem erről a negatív jellemvonásáról. Viszont hogy milyen dolgokat tudtam meg… Szóhoz sem jutok. Dante élete egészen másmilyen, mint amilyennek gondoltam. Sokkal… fájdalmasabb és sötétebb, mint azt most fel tudnám fogni. És miért van olyan érzésem, hogy ebben a háborúban senki sincs, aki ne rendelkezne ilyen gyötrő emlékekkel?





Mire komolyabban észhez térhettem volna, hetek teltek el. Pontosabban kettő, és elértük azt a pontot, hogy pár nap múlva évnyitó, aztán kezdődik a suli. Az idő félelmetes sebességgel repült, nem is csoda, mert a napjaim azután a bizonyos gyűlés óta szinte semmi mással nem teltek, mint edzéssel. De megérte, mert sose voltam még olyan jó formában, mint most. Ha majd bemegyek a suliba, abban az egyben biztos vagyok, hogy az év eleji tesi felméréseknél olyan eredményeket fogok elérni, hogy a tanárnőről le fog esni a szemüvege. Akár még a száját is eltátja.

Ezzel együtt azonban az oktatóbrigádom, akik közül eddig inkább csak Shigeki foglalkozott velem, lévén, hogy ő ért legjobban a kiképzésem mostani részéhez, lassan elérkezni látja az időt ahhoz, hogy ne csak a fekvőtámaszokat nyomjam, de mélyebben is beleáshassam magam az energiavámpírok életébe.

Ettől függetlenül kicsit aggódok az iskola miatt, vagyis pontosabban avégett, hogy miképpen fognak tudni megvédeni olyan messze, és a suli mellett hogyan lesz időm a kiképzésre. Mert sajnos egy nap csak huszonnégy órából áll, és ez nem olyan dolog, amin változtatni tudnék. Aztán nem is vagyok még lelkileg felkészülve arra, hogy tanuljak. A nyár megint olyan gyorsan elment, és mondhatni a lustálkodáson meg egy kis nyári munkán kívül semmi értelmeset nem csináltam… De legalább a tankönyveimmel nincs gondom, mert Kia gondoskodott róla, hogy bizonyos harcosok megszerezzék nekem a szükséges könyveket, és jóval kevesebbet is kell majd fizetnem értük. Majd… ha hazaértem.

Ha már az otthonom jött szóba… Fél hónapja nem is jártam ott. Nem láttam se a szüleimet, se nagyiékat, se a barátaimat… csak úgy eltűntem. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányoztak. Nagyon is, de a sok edzés miatt nem rendelkeztem számottevő idővel, mikor rajtuk gondolkozhattam, hogy vajon hogyan vannak és mit csinálhattak, míg elvoltam… Volt olyan este, méghozzá nem is egy, hogy megváltásnak éreztem a zuhanyzást és az ágyba dőlést. Aztán reggel kezdődött újra a képzésem, és lényegében addig tartott, míg szinte össze nem estem a fáradtságtól. Ennek ellenére azonban még izomláztól sem igazán szenvedtem, és mikor ennek az okát megkérdeztem Dantétól, annyit mondott, hogy az energiavámpíroknál, miután már ennek tudatában élnek, nem igazán fordul elő efféle probléma. De hát nézzük a jó oldalát, legalább erősebb lettem és vagy öt kilót fogytam anélkül, hogy reggelente nehéz lett volna a kelés. Kevésbé érzem magam sebezhetőnek, mert még pár trükköt is tanultam a verekedésről. Bár elvileg most, hogy az erőnlétem megvan, a többi dolog már egyszerűbb lesz. Ki tudja…

Néha elgondolkozom azon, hogy ha hazamegyek, jól fogom-e érezni magam. Hogy nem-e az a pár borzasztó óra fog-e állandóan az eszembe jutni. És ha az utcán végigsétálva rögtön emlékezni fogok rá, hogy milyen kétségbeesetten rohantam az életemért mindent hátrahagyva? Bár lehet, hogy csak túlzásba viszem. Minden rendben, mert vigyáznak rám, és hamarosan nem lesz olyan ember, aki ártani tudna nekem, mert erős navitas leszek. Erről eszembe jut az egyik kérdésem, amit Shigekinek tettem fel, miközben épp felüléseket csináltunk az egyik nap.

- Mondd csak, milyen erőkülönbség van egy navitas és egy sima ember között? – néztem rá kíváncsian, ő pedig közben magában számolta, hogy éppen hányadszor küzdöm föl magam.

- Mivel mi is halandók vagyunk, fizikailag mindenünk egyezik, de… mégsem. Sose szabad elfelejtenünk, hogy mi is emberek vagyunk, csak kicsit több extrával születtünk. Még ha erősebbek is lehetünk, nem vagyunk halhatatlanok, vagy ilyesmi, csak módunkban áll, hogy lecsökkentsük az esetleges, felénk irányuló támadások hatékonyságának erejét.

- És növeljük a miénket másokéval szemben? – nyögtem.

- Igen, méghozzá nagyon durva százalékokkal. Mindent összevetve azonban egy jól kiképzett, legalacsonyabb ranggal rendelkező társunk, egy absorbens is könnyedén elbánik egy átlagos emberrel – válaszol. – Én például egy állig felfegyverkezett kommandóst röhögve legyűrnék. Akár egy osztagot is, bár ahhoz jó odafigyelés és koncentráció szükséges.

Ami azt illeti, hiába töltöttem mondhatni egy fél hónapot „vadidegenekkel” a Föld másik végén, még mindig furcsának tűnik ez a helyzet. Olyan… hihetetlen és rejtélyes. Azóta a borzalmas este óta nem is láttam semmi olyat, ami ennek a világnak a tényleges létét bizonyítaná. Itt van persze egy rakat harcos, de nem küzdenek, vagy ilyesmi. Talán ezért is tűnik annyira távolinak és álomszerűnek az a sok lehetetlenség, amit akkor észleltem. Olyan, mintha a varázslásról beszélgetnénk… tisztára elvont az egész. De izgulok, és nagyon érdekel. Hiszen ezentúl az életemnek ez is a része lesz, így azt hiszem, ez normális a részemről.

Összességében azonban egészen jól eltelt az utóbbi két hét. Sokat sétáltam a kastély körül, Kia és Laa mindent megmutattak. Aol kicsit távolságtartó még, de azért nem sajnált tőlem pár viccet, és többet nevettünk együtt. Shigeki is becsapódott a csapathoz, és sokkal közvetlenebb a viszonyunk, mint azelőtt. De mindenesetre Dantéval alakultak talán legjobban a dolgok. Mármint azután a veszekedésszerű után elmentem hozzá, és bocsánatot kértem. Ő is tőlem, és elmondta, hogy kicsit ideges, mert mégiscsak egyedül van „ellenséges” területen, és könnyebben elszakad nála a cérna. Ezt viszont teljesen meg tudom érteni, hiszen mondhatni egyetlen barátja vagy tényleges szövetségese sincs itt. Nem is bántják, nem tudok róla legalábbis, de azért én sem hiszem, hogy a helyében el tudnám engedni magam. Aztán még engem sem igazán tud hova tenni… És nem ért sem a lelkizésekhez, se ahhoz, hogy a saját, bensőséges dolgairól beszélgessen. De megmondta, hogy ennek ellenére meg fog védeni, és majd azért igyekszik viselkedni, csak nem hozzám hasonló társasághoz szokott.

- Miért, milyenhez? – kérdeztem tőle kíváncsian, de picit csúnyán nézve rá. Hát mi az, hogy nem hozzám hasonló? Most akkor ez bók vagy sértés akart lenni? A hanghordozásából ugyanis nem derült ki elsőre.

- Általában nem szoktam ennyit beszélni, mert nem kell – ránt a vállán. – Nálunk is használják az emberek a szájukat, de minden olyan… más. Furcsa. Neked meg már az elején megmondtam, hogy furi vagy.

- Igen, emlékszem – sóhajtottam.

Nos, lényeg a lényeg, akikkel eddig is jóban voltam, sokkal közelebb kerültek hozzám, mert ha volt időnk, mindig együtt ettünk meg mászkáltunk. Ha kicsit több energiatartalékom volt, Shigeki szobájában két-három esténként összegyűltünk és beszélgettünk meg viccelődtünk. Dante akkor tűnt egyedül kicsit oldottabbnak, amúgy mindig körülötte lebegett, hogy milyen utolérhetetlenül sármos meg jó navitas. Ezt valószínűleg a többieknek tartogatta, akikkel én sem igazán beszélgettem. Nem jöttek oda hozzánk mások, inkább csak a Tanács egy-egy közelben lévő tagja. A többi harcos csak távolról vetett ránk néha pillantást, így nem is volt olyan ember, akivel többet beszélgettem volna a kis „csapaton” kívül.

- Dante! – fordulok el jobbra, a mellettem ülő felé, abbahagyva az elmúlt időszak rövid kiértékelését.

 - Igen?

- Van ez a tetoválás… mindig meg akartam kérdezni, hogy mindenkinek van ilyenje?

- Igen. A Sötétség Sárkányának hívják, és minden navitas rendelkezik eggyel. – Amint a választ megkapom, újra beleharap a reggelijébe.

- És mire jó? Gondolom nem csak a szemgyönyörködtetés a célja.

- Elsősorban azonosíthatók vele a navitasok, azok legalábbis, akiknek folyamatban van a kiképzése vagy már végeztek vele. Másodsorban segít több energiát raktározni a testedben, mint amennyivel normál esetben elbírsz. Harmadsorban pedig, ez talán a legfontosabb, mivel kerüljük a nyilvánosságot, ha egy navitas meghal, akkor a szimbólumba iktatott fel nem használható energia lángra lobbantja a tetemet. Így nem maradnak utánunk nyomok, ha valaki véletlenül bekeveredne egy házba, ahol azelőtt kissé elfajultak a dolgok – válaszol. – De amúgy ha már takarítás… Talán Shigeki még nem említette, de minden klán maga után takarít. Tehát ha mondjuk Shigeki végez valakivel a klánomból, mi vagyunk a felelősek érte, hogy ne maradjanak nyomok.

- Értem. – Ez azért elgondolkoztató, de biztos vagyok benne, hogy nem minden helyzet ilyen egyszerű. – És ha valamiért az Invenîre nem tud eltakarítani, akkor mi történik? A Conděre hagyja a csudába?

- Nem, persze, hogy nem – csatlakozik Shigeki a beszélgetésbe. – Ha ilyen gond lenne, akkor Zríc klánja kér egy szívességet tőlünk, vagy fordítva. Aztán, ha lusták vagyunk eltakarítani, vagy nem tudunk valamilyen okból kifolyólag, viszonozzák a szívességet. De van, hogy semleges tagok is segítenek, mert mindnyájunk érdeke, hogy noha háborúzunk, de ne bukjunk le a média előtt.

- Bele se akarok gondolni, hogy milyen következményekkel járna, ha egyszer valahogy pont a tévében landolna egy akciónk – morog az orra alá Aol. És tényleg, biztosan felborulna a mostani „világbéke”. Ki tudja, talán még el is akarnának pusztítani minket, vagy kísérletezgetni akarnának rajtunk, hogy ők is ilyenné válhassanak… Jobb, ha nem derül ki, mi történne.

- Igen, valószínűleg a feje tetejére állnának a dolgok – bólint Laa. – Tényleg, Zara mikor kapja meg a Sárkányt?

- Még ma, aztán még a héten el is visszük élete első éles küldetésére – tájékoztat Aol.

Mi, még a héten? De hiszen már szerda van! És igazán szólhattak volna, hogy ma kapok egy tetoválást!

- És ez mindenképpen látszani fog? Meg legalább kiválaszthatom, hogy hova kerüljön? És ugye nem fáj? – Muszáj kérdésekkel bombáznom őket, mert teljes letargiában vagyok. Életem első tetoválása, ami amúgy kötelező! Igaz, tetszik a szimbólum, a fekete szárnyas, tekergő farkú sárkány-minta, de akkor is…

- Nem fáj, nyugi. Csak vicces bizsergést érzel majd – fogja meg a kezem Laa. Csak úgy sugárzik belőle a pozitív energia. – Mint ahogy láthattad az enyémet is, abszolút nem nagy. Továbbá oda rakatod, ahova akarod, és csak navitasok látják majd.

- Ó, tehát sok energiát fogok tudni raktározni benne, azonosíthatóvá válok, és ha kinyiffanok, elégek? Igazán… vonzó ajánlat – húzom el a szám szélét, de Dante finoman megbök a vállával.

- Ne legyél ilyen. Majd később meglátod, igazán hasznos lesz. Sok plusz lehetőséget ad majd… - A mondatot csak egy perverz vigyorral fejezi be, én pedig csak sóhajtok egyet.

- Borzasztó vagy… - pillantok rá reménytelenül.

- Ugyan, csak őszinte. A felhasználási lehetőségek száma végtelen…

- Értem, értem. Éééés csak a kiképzett, vagy a potenciális harcosok is látják? És mi van, ha esetleg megáll a szívem? Meggyulladok, mielőtt újraéleszthetnének?

Aol nem is próbálja takargatni, hogy milyen jól szórakozik rajtam, teljesen nyíltan kinevet.

- Rosszabb vagy, mint amilyen Laa volt anno. Nos tehát… Minden energiavámpír látja, attól függetlenül, hogy tud-e a képességeiről vagy sem. És régi krónikákban olvastam, hogy valóban volt olyan eset még nagyon régen, hogy egy szívmegállás miatt elporladt az illető, de ezt a hibát mostanára kiküszöbölték már. Csak a biológiai halál után indul be a bizonyítékok megsemmisítése, amiből már nem tudnak visszahozni. Tehát klinikai halál esetén nem fogsz öngyulladni – nyugtat meg.

- Még szerencse, hogy nem a középkorban éltem… - grimaszolok. – Szerintetek hol lenne jó helye?

- Nem tudom, nekem a hasamnál van… - Ó, tehát Laa tanácstalan. Bár ahogy elnézem, senki se bővelkedik túl sok ötletben.

- Szerintem rakasd a hátadra, ha nem igazán akarod nézegetni – javasol végre valamit Shigeki. – Mondjuk a lapockáid között legyen a két szárnya, és így a gerinced mentén menne le a farka. Szerintem igazán szép lenne úgy. Mit gondolsz?

- Hmmm, jól hangzik – ismerem el. – Akkor legyen ott.





Két órával az elhatározásom után járunk, a szokásos edzőtéren. Mindenki itt van, és engem néz. Egy általuk formált kör közepén állok, velem szemben Kia mosolyog bíztatóan. A körülöttem lévők pillantásából és a lány tekintetéből is azt olvasom ki, hogy nem lesz baj. „Nem fáj, nyugi. Csak vicces bizsergést érzel majd” – jutnak eszembe Laa szavai. És ahogy magáról bevallotta az elmúlt időben, nagyon érzékeny. Allergiás szinte minden ruhaanyagra, ami nem pamut, iszonyúan hamar leég és az extrémen fehérbőrűek sorát gyarapítja. Minden sebe lassabban gyógyul, és egy kis karcolás is jobban fáj neki, mint az átlagos embereknek. Nos, tehát ha ő, Mrs. Szuperérzékeny azt állítja, hogy nem fog fájni, nem is fog.

Shigeki leírása szerint ez elég általános szertartásféle, közel sem olyan látványos vagy ünnepelt ceremónia, mint a saját igények alapján készült ruha vagy fegyver átadása. Hát, ahhoz képest tényleg mindenki itt van… Talán azért is, mert én vagyok az ő Kiválasztottjuk, és mivel olyan ember fogja rám helyezni a Sötétség Sárkányát, akit mindenki jól ismer: Kia.

- Ez az első alkalom, hogy valakinek én rajzolhatom fel – vallja be halk suttogás formájában a lány, aki közelebb lép hozzám, aztán hangosan is felteszi a kérdést, hogy hova szeretném kapni a jelet.

- A hátamra. Úgy szeretném, hogy a lapockáimnál legyenek a szárnyai, a farka pedig a gerincem mentén kacskaringózzon.

Elmosolyodik a választásom miatt, aztán egy, az oldalán fityegő tőrt elővesz, és megvágja vele az egyik ujját.

- Húzd fel a felsődet – kér nyugodtan, én pedig meg is teszem, míg a kisebb adagnyi vért nézem, ami pillanatok alatt összegyűlik az ujja végén. A fegyverét egy harcosnak odaadva a hátam mögé sétál, aztán egy alig hallható bocsánatkérést elmotyogva kikapcsolja hátul a melltartómat. Ó igen, gondoltam rá, még jó, hogy nem topban jöttem, mert akkor aztán vetkőzhetnék. Így viszont megúszom azzal, hogy a csupasz hátamat mutogatom vagy száz-kétszáz embernek.

- Én, a Nemes ezennel hivatalosan is a Conděre klán tudatos energiavámpírává avatlak, Zarabel, a Kiválasztott. – A szavai tisztán csengőek, és szinte vibrál a levegő a hangerejétől és a mondatában el nem bújó ünnepélyességtől. Én pedig megérzem, ahogy a kért helyen, a két lapockám között elkezdi végighúzni a véres ujját. Középről elindul előbb az egyik, majd a másik irányba, és érzékelem, ahogy mindkét oldalra szárnyakat formáz, majd a gerincem mentén levezeti a tekergő sárkányfarkat. Laanak pedig teljesen igazat adok gondolatban: abszolút nem fáj a folyamat. Inkább csiklandoz és bizsereg kezdetben csak az érintett bőrfelület, aztán lassan mintha kezdene beivódni, és nem csak a testem felszínén, de mélyen a húsomba is beiktatódna a jel. A Sötétség Sárkánya, az első fontos lépés ahhoz, hogy véget vethessek a régóta zajló, kegyetlen háborúnak.

2012. augusztus 8., szerda

A cyorita könnye - elmúlás (novella, Cyoritkat sorozat része)

Egy szokásos nap a mai, ahogy az eddigi több százezer, millió is az volt. Mostanában az idő egyre gyorsabban telik, az órák úgy rohannak el mellettem, hogy észre sem veszem. Már nem is érdekel, hányadika van: fölösleges megtudnom, hiszen egyet pislantok, és előfordul, hogy akár egy hónap is eltelik. Noha minden nap mást teszek, mégis unatkozom. Nem tudom lekötni magam, semmi másra nem tudok gondolni, csakis a múltra.
Az én életem nagyon régen kezdődött: 1806. november másodikán láttam meg a napvilágot Amanda néven. Nem is az a lényeg, hogy hol és mikor születtem, vagy kiknek a gyerekeként. A fontos az az, hogy nem vagyok ember. Cyorita vagyok. Túl sok információhoz azóta sem jutottam a fajomat illetően, de a lényeg, hogy noha emberi a külsőm, a viselkedésem… mégse vagyok az. Több vagyok annál: hihetetlenül nagy erővel rendelkezem, a föld összes nyelvét a megtanulásuk nélkül ismerem. Képes vagyok a fizika törvényeinek kijátszására, és ha átváltozom, a testem sérthetetlen minden emberi fegyverrel szemben. Erre száz évvel a születésem után, a második világháború alatt rájöttek a németek, és a még mindig tizenhét éves Gretchent – akkor így hívtak - besorozták katonának. Én voltam Hitler csodafegyvere, aki mindent és mindenkit elsöpört a csatatéren. Milyen régen is volt…
Észre sem veszem, lábaim egy ócskapiacra visznek; fel sem fogom, hogy úgy teszek, mint aki a sok ütött-kopott régiséget nézegeti. Bámulom a napfényben úszó tárgyakat a különböző ósdi asztalokon, de az elmém egészen messze jár.
- Gret… Gretchen? - szólít egy férfihang bizonytalanul a nevemen. A hang irányába fordulok meglepetten. Vagy ötven éve is volt, mikor utoljára ezen a néven szólítottak…
Heinrich az. Elég csak a szemeire néznem, és rögtön ki is szúrom. Megöregedett, egy két lábon járó ronccsá vált. A haja ősz, már rengeteg szála kihullott, bőre ráncos és foltos. De a szemei… semmit se változtak, még mindig ugyanolyan kedvesek és tiszták, most a szomorúságtól csillognak.
Emlékszem Heinrichre… ami azt illeti, sosem fogom tudni elfelejteni. Se őt, se a többieket a német seregből. Az arcuk, a hangjuk, a viselkedésük… az emléküket magamban őrzöm.
Heinrich volt a legelső katona, akivel találkoztam. Nyugodt, csendes nap volt, mikor besoroztak, mint az egyedüli lányt. Ő volt az, aki határozottan megbeszélte a führerrel azt, hogy ne kísérletekhez használjanak fel, hanem hogy előtte hagyjanak kibontakozni. Ő volt az, aki rám talált, aki megóvott és legjobban támogatott az első időszakokban. Mikor látták, hogy mire vagyok képes, azonnal kipróbálták a képességeimet élesben is. Emlékszem, a többi katona le volt döbbenve, nem csak az ellenségnél. Pár csata után komolyan kísérletezni akartak rajtam, hogy még több hozzám hasonló szuperkatonát alkossanak, de addigra túlzottan is a légió részévé váltam. Durva lázadások törtek volna ki, ha akár csak hozzám érnek, így megúsztam a dolgot.
Heinrich ezredesi ranggal rendelkezett, de rövid időn belül túlszárnyaltam, tudva, hogy őt ez nem zavarja, ahogy mást se. Szeretett engem. Még most is, látom rajta. Engem mindenki szeretett, szerelmesek voltak belém. Valamiféle istennő lehettem számukra: akaratomon kívül a környezetemben lévőket magamhoz vonzottam, és ők imádtak. Egy idő után már ott tartottunk, hogy az én elismerésemért öltek, nem a hazájukért. Szerencsére egymást sose bántották miattam, bár láttam egyeseken, hogy kicsit szomorúak, hogy kevesebbet lehetnek körülöttem, mint a Csapat: az öt ezredesem. A Michael, Franz, Reiner, Erich és Heinrich által alkotott Csapat mindig velem volt, mint alattam szolgálók. Ők voltak az én támaszaim, míg én az övék. Bár néha úgy érzem, hogy nekem nagyobb szükségem volt rájuk, mint fordítva…
- Igen, én vagyok az, Heinrich - mosolygok rá kedvesen. – Rég láttalak, barátom.
Látom, ahogy elakad a szava, nem hisz a szemeinek. Kezei megremegnek, alig bír egyhelyben megállni.
- De hát… semmit se változtál… - habogja. Igaza van… már régóta nem változok. A hullámos, fekete hajam és a zöld szemeim… olyanok, mint száz éve. A testtartásom, a beszédstílusom, az ízlésem… pont olyan, mint a megismerkedésünkkor.
- Tudom, ahogy te is. Te viszont változtál egy kicsit - utalok arra, hogy rövid, szőke tincsei helyén ősz hajszálak vannak, teste megöregedett, elméje elfáradt. De mondjuk ez normális az embereknél.
- Igen, de te mégis megismertél - mosolyodik el, szemébe könnyek gyűlnek.
- Sosem foglak elfelejteni, ezt akkor is mondtam.
- Ráérsz egy kicsit, hogy egy öregemberrel teázz? - kérdezi reménykedve. Anno mindig teáztunk beszélgetés közben…
- Egy társamra mindig van időm.
Az utat a lakásáig néma csendben tesszük meg, azonban kimért, lassú mozgásán átlátva tudom, hogy izgul. Nem tudja, mit mondjon, kicsit szégyelli magát és a korát… rengeteg érzés fut át rajta.
Beérkezve a szűk folyosón a lakásába sok dologra leszek figyelmes. Emlékek, egyszerű tárgyak és berendezések… mintha nem is itt élne. Volt családja, de elhagyta a felesége és a gyerekei, az eddigi utolsó tíz-húsz évet egyedül töltötte. Minden róla mesél… a levegő; a tárgyak, amiket megnézek, míg ő felteszi a teavizet forrni; a bútorok érintése…
Tönkretették. A sok harc, vér és áldozat kikészítette. Vajon őt is rémálmok gyötrik? Ő is újra és újra átéli azokat a borzalmakat, amik történtek, mintegy büntetésképpen az akkori tetteinkért? Ha lecsukja azokat a csodás szemeit, érzi az orrában a lőszerek bűzét? Érzi a vért és a sarat a szájában, hallja a lövéseket és üvöltéseket? Érezheti az egyenruhát a testére feszülni, a kezébe simulni a fegyvert és a lökést, amit annak elsütése okoz?
Mert én igen. Talán azért hagyta el a családja, mert ő is a múlt rabja, ahogy én is…
- Tessék - teszi le még mindig remegő kezeivel a poharat az asztalra, a tea viszont kicsit kilöttyent belőle. - Saj…
- Ugyan, miért kérnél bocsánatot? - nézek a szemeibe, de tekintetemet kerüli. – Heinrich…
- Igen?
- Mi történt a háború befejeződése után?
Tudja, hogy engem a Hitler halála utáni események érdekelnek, pontosabban a sereget, és főleg a Csapatot érintőek. A helyzet az, hogy miután Hitler megölte magát, az események felgyorsultak. Két nappal utána már meg is adtuk magunkat. Hitler maga mellett akart tartani az utolsó időszakban, így az ottani helyőrségnél voltunk akkor a fiúkkal. Őket nem, de engem közvetlen veszély fenyegetett, így elköszöntem tőlük, és eltűntem, kihasználva a zűrzavart.
- Letelepedtünk, és próbáltunk úgy tenni, mintha el sem mentünk volna itthonról, de nem sikerült.
- És a többiekről nem tudsz valamit?
- Mind halottak. Franzot megölték, Reiner megbetegedett… Erich és Michael pedig tíz éve haltak meg természetes úton.
- Istenem… - döbbenek meg. Tudtam, hogy kevesen maradtak, de hogy csak Heinrich…
- Igen, engem is megvisel, hogy nincsenek - sóhajt egy nagyot. - Mesélj, hol voltál és mit csináltál eddig?
- Semmit, Heinrich. Az égvilágon semmit. Csak sétálgatok és nosztalgiázok. Tudod… hiányoztok.
Az utolsó mondat után az előttem ülő öregember elsírja magát. Én… még sosem láttam sírni. Egyiküket sem… volt, hogy megsérültek, szomorúak és riadtak voltak, de… ez más.
Gondolkodás nélkül sétálok oda hozzá, és átölelem. Régen éreztem az illatát és a teste melegét, ez valahogy megnyugtat.
- Semmi baj nem lesz, Heinrich – suttogom neki, ölelésemet kicsit szorosabbra fonom, ujjaimmal hajába túrok.
- Azt mondtad, hogy jelentkezni fogsz… miért nem tetted ezt? - kérdezi kicsit számon kérően, mikor valamennyire megnyugszik.
- Nem lettem volna képes a szemetekbe elé kerülni, mikor így elszállt az idő… sajnálom. Nem kerestelek meg se titeket, se mást. Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak…
Kezei, melyek májfoltosak és ráncosak, fiatal, feszes bőrű arcomat simítják óvatosan, miközben az engem feloldozó szavakat kimondja:
- Megbocsátok. Csak kérlek… megtennél nekem valamit a régi idők emlékére?
- Hát persze, hogy meg, Heinrich.
- Végezz velem.
- Te… tessék? - Még a szám is nyitva marad. Tudtam, legmélyen mindig is sejtettem, hogy ezt fogja kérni. Igazam volt, egy besavanyodott, életre képtelen, megfáradt öregemberré vált. De akkor is hirtelen ér a kérése.
- Heinrich… hogyan… hogyan képzeled, hogy engem kérsz meg rá?! – Sírnék. Üvöltenék, és a hajamat tépném, de képtelen vagyok rá.
Mit tegyek? Ha megteszem, végre véget érnek a szenvedései… De képtelen lennék bántani…
- Azért kérlek meg rá, mert én képtelen vagyok megtenni - néz rám Heinrich. Vagyis ami az én gyönyörű, határozott és életvidám katonámból maradt. Ez a roncs…
Istenem! Nem azért nem képes megtenni, mert gyáva! Nem is azért, mert nem tudna fájdalmat okozni magának… mi katonák vagyunk. Azok után, amiken keresztül mentünk… ez megváltás lenne. Én két okból nem leszek öngyilkos: a büszkesége miatt, és meg úgysem tudnék meghalni. De ő… miattam képtelen végezni magával. Mert szeret. Mert reménykedett benne, hogy valahogy, valahol talán összefutunk vagy megkeresem; mert számára az én megbecsülésem a legfontosabb. Nem könnyítette meg az életét, mert félt, hogy csalódást okoz.
De így szenved. Olyan démonokkal küzd, akik ellen esélye sincs; olyan kínok gyötrik, amikre nincs orvosság…
- Megteszem, gyönyörűm… - mosolygok rá fáradtan. Önzőség lenne itt tartanom, ha csak kínlódik és menni akar. Olyan csodás halált adok neki, amilyet csak ember megérdemelhet.
- Köszönöm, Gretchen  - suttogja reszketegen. – Mindent köszönök és még valamit mondani szeretnék…
- Mit, Heinrich?
- Szeretlek. Már az első pillanattól fogva.
- Én is szeretlek - csókolom meg, majd rámosolygok az én Heinrichemre és egy határozott mozdulattal kitöröm a nyakát.
- Én köszönöm, Heinrich. Minden egyes boldog percet csakis neked és a fiúknak köszönhetek.
Szeretem őket. Mindannyijukat. Tiszta szívből, elmondhatatlanul, Ez nem szerelem- kételkedem benne, hogy egy cyorita képes lehet-e effajta érzelemre. Talán igen, talán nem… De akkor is mindennél fontosabbak nekem. És most, nélkülük… üres vagyok. Nincs másom, csak az emlékeim és az örökkévalóság…
Meleget érzek az arcomon. Könnyek… még sose könnyeztem, ez az első. Kellemes érzés, ahogy végigfutnak az arcomon a kis gyöngyök, hogy a padlóra hullva koppanjanak. Egyre több kis kristály folyik végig a bőrömön, mire rájövök, hogy sírok. Sírok, mert a fiúk halálával a bennem lévő emberség utolsó kis szikrája is kihunyt.
 (2011.07.31.)