2012. március 1., csütörtök

Jobb egy társsal a sötétben... (Rémálom 2. fejezet)

Amint meghallom a férfi hangját és a látóterembe kerül a világító szempárja, rögtön futásnak is eredek. Azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz felállni a már kicsit felmelegedett betonlapról és elkezdeni rohanni, de ahhoz képest rögtön sikerül, és addig fáradtnak és nehéznek tűnő tagjaim sem kezdenek ellenkezésbe, hanem készségesen segítenek a futásban. Kivételt egyedül a vállam képez, ami rögtön ellenkezik erős fájások képében, és hiába próbálom a szabad kezemmel finoman megfogni, hogy kevésbé fájjon, csak azért se sikerül elérnem a kívánt hatást.

Sajnos azonban bármennyire is sietek és próbálok gyors lenni, nem vagyok eléggé az, mert mikor hátranézek egy pillanatra, már látom is, ahogy a férfi elrugaszkodik az épület negyedik emeletének falrészétől, ahol eddig támaszkodott, és felém ugrik. Tökéletesen landol a fűre, és már indul is utánam, méghozzá olyan sebességgel, hogy röhögve utolér, figyelembe se vélve, hogy én össze-vissza nyögök a próbálkozástól, hogy elfussak előle.

A kezeivel elkap, és egyetlen pillanat alatt akkorát ránt rajtam, hogy sikítva repülök legalább két métert és zuhanok a fűre, ami hiába érzékelhetően puhább, mint a beton, mégis érzem olyan keménynek, mintha arra esnék. Némán sírok, ahogy megpróbálom összeszedni magam a földről és futni tovább, de a férfi odajön és kíméletlenül belém rúg. Csak sikoltozok és próbálok távolodni tőle, végül már kúszva-mászva, a fájós karomat is használva, amennyire csak tudok a sáros fűben.

Végül erőm végére érek, mikor hátulról egy erős kéz ragad meg és ránt a hátamra, így szememet becsukva, továbbra is üvöltözve várom a csapást, ami most már biztosan a végemet fogja okozni; de egy elhaló hörgésen és valamilyen meleg, a testemre spriccelő folyadékon kívül semmi mást nem érzek. Lassan, kissé bizonytalanul nyitom ki sírástól feldagadt szemeimet.

Két nagydarab alakot látok: az egyik támadóm, a másik egy idegen, akinek arcát csuklya takarja. Nem mintha túl sokat látnék ebben a homályban…

A támadóm mellkasából egy véres pengéjű fegyver áll ki, melyet az idegen teljes higgadtsággal ránt ki a még halála után is meglepődött arcú halott hátából. Egy hosszúpengéjű kardot tarthat a kezében, a méretekből és az utcai lámpák által ideszűrődött fényből ítélve csakis az lehet, amit némán beletöröl az élettelen kabátjába, hogy megtisztítsa a vértől szennyezett fegyvert.

A halott tőlem csak egy-két méternyire fekszik. Én még mindig csak a sírok és a könnyeimet törölgetem, de most a megkönnyebbüléstől. Még élek! Nem haltam meg! – jövök rá a jelen helyzetre, majd a testemre, elsősorban az arcomra, spriccelt folyadékba nyúlok remegő ujjaimmal. A ragacsos, sötét váladék minden valószínűség szerint vér. Annak a vére, aki az enyémet akarta kiontani.

Az idegen hozzám lép, mire én félősen, bizonytalanul hátrálok előle.

- Ne félj tőlem, nem bántalak - szólal meg férfias, mégis lágy, és mindenekfelett nyugodt hangján.  – Én vagyok az egyetlen, akiben bízhatsz. Ha pedig nem szeretnéd, hogy mire ideér a többi, itt találjanak és megöljenek, gyere velem! - fejezi be mondandóját a férfi.

Érzem, hogy rögtön el is sápadok, és valószínűleg úgy nézhetek ki, mint aki szellemet látott. Nos, inkább hallott… Mi az, hogy a többi? Ezek a gyilkosok többen is vannak? És mind rám vadásznak? De egyáltalán miért is? A látószervem körül az ismerős, csípős érzés kezd elterjedni annak a jeleként, hogy ismét könnybe fognak lábadni a szemeim, és nem állok messze attól, hogy újra sírásban törjek ki, noha alig pár másodperce kerültem ki az előző hullám hatása alól. Én ezt komolyan nem értem. Miért történik ez az egész, és miért pont velem?!

- Mi ez az az egész? – kérdezem halkan, szinte már suttogva. A hangom hisztérikus és nagyon vékony, ilyen kétségbeesettnek se tűnt még számomra. Óvatosan felülök, már amennyire tudok, és a fogaimat összeszorítva próbálok nem felszisszenni a vállamat kínzó fájdalom miatt.

- Majd megbeszéljük, de ha meg akarsz halni, hát tessék. Nem fogom erőltetni a segítségemet – lép arrébb, indulásra készen. A hangja sértett és türelmetlen, és amennyit ki tudok venni a mozgásából, idegesen szemlél körbe a környéken. Minden valószínűség szerint ő sem örülne neki, ha ’ ideérne a többi’.

- Várj meg! – szeretném magam összeszedni a földről, de igen nehézkesen és fájdalmasan tudom csak elkezdeni. Ez úgy látszik, neki is feltűnik, ezért odalép hozzám.

- Kificamodott a vállad - közli nyugodtan, aztán a pizsimen keresztül is érezhetően meleg kezeivel óvatosan megtapogatja a sérült területet. Halkan felszisszenek, ahogy kicsit erősebben nyomja meg a vállamat, mire ő csak sóhajt egy nagyot, kicsit türelmesebben, mint a pár pillanattal ezelőtt viselkedett. – Helyre kell tenni, vagy rosszabb lesz.

- Most? – pislogok kétségbeesetten, mire a férfi csak bólint egyet. Vagyis a csuklyája mozgásából úgy tűnik, hogy azt teszi. Nyelek egyet, és határozatlanul kezdek el belekötni az ötletébe. – De azt nem szakorvos tudja csak?

- Még jó, hogy már csináltam ilyet. Fájni fog, de sietek, és utána nem lesz vele baj – próbál megnyugtatni. – Na, hadd lássam.

Beáll mellém, de pont olyan helyre, hogy árnyékot vet rám, és a sötétben abszolút nem látom, hogy mit csinál. Próbálok lazítani, a szemeimet becsukom, a fájdalom ellen pedig összeszorítom a fogaimat. A kín azonban nem hogy erősödne, de gyengül. Mikor félősen kinyitom a szemem mást nem látok, minthogy a férfi nem csinál még semmit, csak rátette a kezét a vállamra. És ennyitől már múlna is a fájdalom? Kicsit gyanakodva emelem meg a szemöldökömet, és hitetlenkedni kezdenék, de eszembe jut, hogyan termettek ott a gyilkosok a házunk előtt, és hogy tűnt el a nő. Az után a látvány után… ehhez hozzá se tudok szólni. Annyi viszont biztos, hogy itt valami nagyon nem stimmel.

- Így nem fogod érezni. Különben se lenne jó, ha a visítozásod nyomán idetalálnának – magyaráz közepes hangerővel, aztán csak azt veszem észre, hogy roppan egyet valami, és hogy lassan kezd visszatérni a fájdalom. Már sokkal jobb, mint eddig volt, de azért érezhető. – Kész is a reponálás.

- Köszönöm – fogom meg óvatosan a vállam, és fújom ki a számon a levegőt megkönnyebbültebben. Azért még kicsit aggódok, nehogy valami szövődményem legyen vagy hasonló, és mintha elsősegélyen pont valami olyasmit vettünk volna tavaly, hogy általában műtét kell ahhoz, hogy a vállficamokat rendesen helyre tudják tenni. Na meg azt is, hogy csak szakorvos teheti vissza a vállat a megfelelő állapotba, más nem. De ez utóbbi úgy látszik, már mindegy, mert megoldottuk, és tényleg úgy tűnik részemről, hogy tudta, mit csinált.

- Veled szeretnék menni – jelentem ki, és odasétálok elé. Valamiért úgy tűnik, hogy segít nekem, de az előbbi szeszélyes viselkedéséből nem sok jót jósolok. Az egyik percben még éppen felajánlja a segítségét, és mikor kérdezek egyet már ’ nem erőlteti’ a dolgot, a következőben pedig kedvesen helyrerakja a vállamat. Nem értem a férfit, mindenesetre segít, és ez nagyon jó. Végre nem vagyok egyedül, és nem egy szál magamban kell menekülnöm a gyilkosok elől sérülten, mindennemű ötlet vagy javaslat nélkül. És még meg is mentett! Előre sandítok a gyilkos holtteste felé, de mikor eszembe jut, hogyan spriccelt rám a vére, és hogy az már valószínűleg rám is alvadt, öklendezhetnékem támad. És ahogy ott fekszik kicsavart pózban, és a hasán ott van az a sérülés… Inkább elfordítom a fejem, és próbálok másra figyelni, mert még a végén hányni fogok. Van egy olyan érzésem, hogy mivel este van és nem is láttam szerencsére semmi konkrétat, így a lehető legjobban jártam. Ha nappal lenne és mindennek szemtanúja lettem volna… már biztosan kidobtam volna a taccsot. Na, az éjszaka elrejtő hatásának már is jár egy plusz pont.

Tényleg, ha már a látásról van szó, miért nincs itt se senki? Mindenki aludna még azok után a sikoltozások és kiáltozások után, amiket csináltam, miközben kúsztam el a férfi elől? Kizártnak tartom, hogy egyetlenegy ember sem észlelte volna ezt a fajta ricsajt. És ami még a pláne, hogy mivel panelosok, tapasztaltam, hogy nem szeretik még azt se, ha a szomszéd hangosabban nézi a tévét és a falon át ők is hallják. És így ne jeleznének vagy jönnének ki az ablakba, mikor nyilvános mészárlás van a házuk alatt? Na ne… Itt valami tényleg nincs rendjén. Sehol senki, az utcák teljesen néptelenek. Jó, azért nem is azt várom, hogy annyian futkossanak idekint, mint mondjuk szilveszterkor, de ez a túlzott néptelenség ijesztő. Olyan… mű az egész. Néha egy-egy autó jöhetne errefelé, vagy egy-egy részeg gyalogos. Egy dologban azonban majdnem biztos vagyok: nem lehetnek mind halottak. Rengetegen laknak errefelé, és kizártnak tartom, hogy ahhoz, hogy engem megöljenek, egy lakóparknyi embert lemészároljanak, nehogy bárki betelefonáljon a rendőrségre. A vicces az egészben az, hogy hiába agyalok meg statisztikáznék, akkor se derülne ki, hogy akkor miért is nem tolonganak az ablakokban a lakók. Jobban belegondolva a mi utcánk is üres volt, még akkor sem gyulladt meg fény a szobákban, miután berobbant az üveg és nyilván kihallatszott az üvöltözés. Teljesen sötétek voltak az ablakok, mintha senki se tartózkodott volna a házban… De hát hova mehettek volna hajnalok hajnalán?! Nem hiszem, hogy kilakoltattak volna egy egész város miattam. Az, hogy végül mi történt, pedig szinte biztos, hogy nem fogom megtudni, de azért nem fogok összeesküvés-elméleteket szőni, hogy valami magyarázatot kitalálhassak. Mindegy, mert így se fogok megnyugodni, meg úgy se. Az viszont növeli a biztonságérzetemet, hogy nem vagyok egyedül. És most csakis ez a lényeg, hogy már ketten vagyunk. Igaz, semmit se tudok erről a férfiról, csak azt feltételezem, hogy az én oldalamon áll. Ha nem ott állna, már régen bántott volna, hiszen még most se bizonyulnék kemény ellenfélnek, neki, aki megölte a bérgyilkost, meg pláne nem. 

- Jól döntöttél. Nem fogom hagyni, hogy meghalj. Most pedig el kéne húznunk innen, de jó messzire - sóhajt egyet, majd úgy tűnik, hogy felém fordul. – Gondolom, az a szó, hogy Conděre, nem mond számodra semmit.

- Nem – válaszolok egy picivel később, mikor végiggondolom, hogy hallottam-e egyáltalán ezt a szót. De nem, abszolút nem ismerős, csak az biztos, hogy valami külföldi kifejezés lehet, de még csak tippem sem nagyon van, hogy milyen nemzetiségű.

- Mindegy is, mert túl bonyolult lenne mindent elmagyarázni. Majd ha túléltük ezt az estét, úgyis kapsz választ a kérdéseidre – veszi le magáról a köpenyét, és finoman rám tekeri. Az eddigi hűvöst lassanként kezdi felváltani a kellemes meleg, amit a sötét köpenye áraszt. Segítőmön, ahogy látom, nincsen más ruhanemű, mint egy sötét nadrág és egy pár cipő. Hálásan nézek rá, vagyis arrafelé, amerre az arcát sejtem, mert a félhomályban még mindig csak a körvonalait látom. - Nem ismerem ezt a várost, így segítened kell. Most hol vagyunk? – teszi fel halkan a kérdését, mire egy kisebb elbambulás után válaszolok is.

- A városhatár közelében. Ha arra megyünk – mutattam el egy irányba a sérülésmentes kezemmel -, akkor elhagyjuk a várost.

- Értem – kapok tőle egy újabb sóhajtást, majd végül alám nyúl a kezeivel, és mire észbe kapok, már a karjaiban kötök ki. – És a lakótelep közepe merre lehet?

Ez egy jó kérdés. Nem értem, miért akar pont a központjába menni az itteni városrésznek, de biztos van valami terve, így nem akadékoskodom, hanem inkább gondolkodok, aztán közlöm az eredményt, amire jutottam.

- Két utcát kell menni jobbra, és ott leszünk – válaszolok halkan.

- Jó, akkor kapaszkodj.

Először nem értem, hogy miért kéne kapaszkodnom, mert az engem tartó férfi nem tűnik valami sportkocsinak, amibe be kéne kötnöm magam, ha elindul. De végül tényleg rákényszerülök, hogy közelebb bújjak hozzá, mikor az eddigi sétálásból átvált rohanásba. Életemben nem láttam még senkit sem ilyen gyorsan futni! Még akkor is meglepő sebességgel haladna, ha nem lennék nála, de azért én sem fél kiló vagyok… Az út pedig úgy elmosódik körülöttünk, mintha valóban egy szupergyors autóban ülnénk, a látvány észveszejtően furcsa és idegen számomra.

A hajmeresztő gyorsaságnak két percen belül megérkezünk az általam kijelölt, és pár utcával arrébb lévő körforgalomba, ami a lakótelep központjának számít a maga kis térszerű jellegével. És a férfi még csak nem is fújtat! Megtettünk pár száz métert, erre ugyanúgy veszi a levegőt, mintha csak sétáltunk volna… Kik lehetnek ezek a bérgyilkosok? Mert hiába áll az én oldalamon, pont úgy néz ki, mint azok, akik betörtek a házunkba. És az erejét tekintve is egy szinten lehetnek, vagy ő még erősebb, mert azt az idegent is olyan könnyedén megölte, mintha csak valami játékot játszott volna. Ez az egész szituáció, és az eddig történtek… ijesztőek és annyira valótlanok! Nem hiszem el, hogy csak így megjelennek és eltűnnek ezek a gyilkosok, és hogy képesek a házakon csüngeni… most meg ez a villámgyors ideérés és az a korábbi érzéstelenítés sem volt semmi. Én meg próbáljam felfogni mindezt anélkül, hogy ne gondoljam azt, hogy csak az agyam szórakozik velem? Hogy hallucinálok, és valami nincs rendben a fejemmel? Olyan ez az egész, mint mikor olyat álmodok, hogy repülök. A szülővárosom fölött, egészen fel a felhőkig, a csodálatos és kézzelfogható táj fölött, olyan könnyedén és súlytalanul, mintha csak egy tollpihe lennék. És az egész annyira… természetesnek tűnik, mintha bármikor, a normális életben is képes lennék rá, pedig sajnos én is a fizika törvényeihez vagyok kötve. Az általam eddig látottak is pont ilyenek: olyan természetesen következnek be, mint egy álomban. Gyakran szoktam szürreális dolgokkal álmodni, és lehet, hogy ez is csak egy fantasy-s álmom a sok közül. Reggel pedig felébredek és minden rendben lesz… jó lenne. És még abba se tudok belekötni, hogy tudatában vagyok annak, hogy a történet, aminek a részesévé válok egy rövid időre csak a tudatalattim játéka, vagy a valóság utólagos feldolgozása. Gyakran van olyan, hogy miközben alszok és mondjuk a szomszéd nénivel viccelődök, közben azon jár az eszem, hogy milyen jó lesz majd másnap elmesélni neki, hogy vele álmodtam. Ez a mostani eseménysorozat azonban… kicsit túl valóságos, leszámítva egy-egy apróságot, ami teljesen ellentmond a fizika törvényeinek. És az a korábbi álom… most akkor az egy álmon belüli álom volt, vagy az volt az álom, és ez a valóság?

Egy gyerekes gondolatra hallgatva megcsípem magam, de a fájdalmon kívül nem érzek semmit, és nem is ébredek fel; de ez még nem zárja ki, hogy ez csak egy álom legyen. Olyankor, ha koncentrálok, képes vagyok felébredni, máskor is volt rá példa, hogy az utolsó pillanatban keltem fel, mielőtt egy bizonyos Rém elkapott volna. Így a szemeimet becsukva próbálok ellazulni és kirántani magam ebből a valóságosnak tűnő álomból, de nem sikerül.

- Ez nem álom, kislány. Hiába erőlködsz, nem fogsz felébredni – hallom meg a férfi hangját, aki, míg én nagyban elmélkedtem és vitáztam magammal, megállt már az egyik tízemeletes, szürke panelház előtt.

- Pedig pont olyan ez az egész, mint egy rémálom – közlöm érzelemmentes hangon, mire igazat is ad nekem.

- Igen, számodra nagyon is úgy tűnhet. Majd később megértesz mindent, és akkor jobb lesz. Általában, mikor az emberek egy kevés hányada találkozik azzal, amivel most te, szintén úgy hiszik, hogy csak álom. Néha rossz, néha jó, attól függően, hogy milyen környezetben futnak össze vele, te viszont a lehető legrosszabb helyzetben vagy – ránt egyet a vállán.

Legszívesebben mondanék egy morogva köszönömöt a magyarázatára, de valamiért mégse teszem. Éppen elég rossz a kedvem, és most, hogy még ő is kijelentette, hogy bajban vagyok, csak rosszabb. De attól még nem leszek bunkó vele. Inkább csak sóhajtok egyet; hamisítatlanul, csalódással telve fújom ki a levegőt. Kár, hogy nem egy álom az egész. Bár ha belegondolok, sosincs szerencsém, és pont ezért nincs akkor mákom, hogy mindez csak valami tudatalatti történet legyen. Így most itt vagyok a káosz közepén, és nem értek semmit…

- Miért jöttünk ide? – kérdezek halkan, nehogy bárki is meghallhassa rajta kívül.

- Itt el tudunk rejtőzni egy darabig – hangzik az egyszerű válasz, amire csak ostobán nézek rá.

- És most be fogunk menni?

- Ahogy mondod. – Alig fejezi be a mondatot, már finoman le is tesz a földre, és a panel bejáratához sétál. Még mindig nem értem, hogy mit tudnánk kezdeni egy többemeletes lakóházban. Jobban belegondolva eszembe jut, hogy biztos van mindegyik lakásban telefon, amin fel tudnánk hívni a rendőröket. A kérdés már csak az, hogy hogyan fogunk bejutni kulcs meg jelszó nélkül a lakótömbbe.

A férfi, úgy tűnik, már rá is jött, mert elég határozottnak és könnyednek tűnnek a léptei, ahogy felsétál a lépcsőn, egészen az óriási épület bejáratához. Ott aztán… eltűnik, és mikor éppen megijednék, hogy egyedül hagyott, ahelyett, hogy ezt a hirtelen eltűnés- felbukkanás dolgot firtatnám , végül megpillantom az ajtó túloldalán. Csak pislogok továbbra is, és csak akkor sikerül elindulnom, mikor belülről kinyitja a nehéz ajtót és int, hogy menjek oda hozzá. Abban a pillanatban viszont ráparancsolok a földbe gyökerezett végtagjaimra, és hamar felsietek.

Az egyik ajtószárnyat kinyitva vár, és mikor belépek, az ajtót becsukva mögöttem vesz újra a karjaiba. Kicsit elpirulok, mert még sosem cipeltek így, és kicsit furcsa. Belegondolva azonban talán jobb is, hogy ő visz, mert míg idáig felértem, a lábaim kezdtek meg-megremegni, és nem szívesen kockáztatnám meg, hogy elessek és össze-vissza verjem magam. Ez pedig elég hamar be is következne, mert olyan sötét van a lépcsőházban, hogy alig látok el az orromig, nem hogy a nélkül lépcsőzzek, hogy le ne gurulnék rajta.

Végül szép komótosan megindulunk. Először még kicsit lassabb a tempó, de aztán úgy látszik, a kísérőm belelendül, és csak úgy suhanunk végig a lépcsősorokon, ahogy a sötétben felszáguld velem. Biztos vagyok benne, hogy látja azt, ami nekem csak homályos és alig kivehető. Nem hinném, hogy azok után, amiket láttam tőle, csak úgy botorkálna este, és ezt be is bizonyítja. Ha jól számolom, akkor az ötödik emeleten állunk meg.

- Válassz! – tesz le a földre, úgy, hogy a szinten lévő ajtók körvonalai vesznek körbe. Kis gondolkozás után végül csak úgy találomra rámutatok az általam legélesebben látott körvonalra. Azután kíváncsian elnézek a harcos felé, várva a reakcióját, de nincs sehol. Fáradtan sóhajtok egyet, és kicsit számítóan elindulok az ajtó felé, ami rögtön ki is nyílik, túloldalán egy sötét alakkal, a kísérőmmel. Ezt az ajtós trükköt igazán megtaníthatná nekem is, ami azt illeti…

Belépve a kis lakásba rögtön meg is csap a benti dohosabb, de érzékelhetően melegebb levegő, aminek jelenlétéért csak hálásan elmosolyodok. Az ajtó csukódik mögöttem, én pedig kíváncsian nézek körbe a teljesen idegen helyen. Csak most esik le, hogy végül is mi most betörtünk valakinek, vagy rosszabb esetben egy egész családnak az otthonába…

Próbálva nem figyelni a torkomba költöző kis gombócra indulok el óvatosan, bizonytalanul tapogatózva a sötétben. Mindennemű gond nélkül meg is teszek két lépést egy szűkebb folyosón, mikor is a nagy tapogatózás közben leverek pár tárgyat, amik persze a létező legnagyobb hangerővel landolnak a padlón. Fel is szisszenek ijedtemben, mert azt gondoltam, hogy szilárd falat ér a kezem, és igencsak meglepett, mikor az ujjaim közül kicsúsztak a támaszkodók.

- A fenébe! – morgom halkan az orrom alatt. Még a fülemben dobogó torokkal, néma csöndben fülelek pár másodpercig, de a további némaság megnyugtat. Nem ébredt fel senki, de nem sokon múlt, hogy ennek ellenkezője bekövetkezzen… Ha egy kicsit hangosabb lett volna a csörömpölés, és már az egész család vagy az itt lakó ember a nyakunkon lenne.

Sajnos azonban nincs akkora szerencsém, mint szeretném, mert noha eddig csend volt, és nem volt semmi mozgás, most hirtelen zajokat hallok a hátam mögül. Hihetetlenül gyorsan, megemelkedett pulzussal fordulok hátra, hogy megnézzem, már amennyire a körülmények engedik, a hangok forrását. Visszapillantva egy sötét alak rajzolódik ki a homályban, aztán megpillantom kísérőm körvonalait is, pontosan a minden valószínűség szerint itt élő mögött. Egyetlen pillanat alatt beugrik, hogy valószínűleg mit akar majd tenni, és egy másodperc alatt, rögtön a döbbent pillantásom után, már ott is termek előttük.

- Ne! – kiáltom el magam, mire megmentőm a közben útnak engedett kardját visszarántja, megállítva a nagydarab alak nyaka előtt. A szívem majd kiugrik a helyéből, ahogy ijedten, remegő kezekkel pislantok a két ember felé. Majdnem megölte… és ha nem szólok, mit csinált volna? Leszúrta volna? Elvágta volna a torkát?! De hiszem ehhez nem lett volna joga! Nagyon sokkal tartozom neki, mert engem megmentett, még azzal együtt is, hogy a férfit megölte. De ez a kettő eset össze sem hasonlítható, hiszen ez csak egy ártatlan ember! Bárki lehetne, akár ismerősöm, vagy rokonom is! És meg tudná ölni? Ha nem szólok, minden valószínűség szerint megteszi, ahogy kigúvadt szemekkel méregetem a helyzetet, felmérve a lehetőségeket. Éppen időben szóltam rá. Egy másodperccel később teszem, és a velem szemben álló férfi… halott lenne.

- Apa, mi ez a zaj? – ütközik nekem egy apró, vékony hangú lány, miközben a villany felkapcsolódik, és én a szemeimet a kínzó világosság miatt becsukni kényszerülök. Az újonnan betoppant személy… nagyon alacsony, éppen csak a hasamig ér. Egy… kislány.

Kényszerítem magam arra, hogy kinyissam a szemem. Muszáj, látnom kell a kialakult helyzetet, nem állhatok csak így, félig vakon! Lassan és küszködve sikerül is, bár alig látok valamit először, és a látószervem azzal próbál meg védekezni, hogy szenvedésében könnybe lábad. Végül azonban nagyjából vizuálisan is megtekinthetem azt a kellemetlen és kegyetlen szituációt, aminek részesévé válunk.

Röviden összefoglalva itt vagyunk a kísérőmmel egy vadidegen lakásban, túszul ejtve az otthon tulajdonosát, az ovisnál nem igazán idősebb lányának szeme láttára. Szép, mondhatom…

A bűntársamra tekintek, a szívemben egyre inkább felgyülemlő bűntudattal. Most mit fogunk csinálni? A férfi azonban, aki a középkorú, riadt tekintetű apuka torkához szegezi a csodálatosan kidolgozott, ezüstösen csillogó kardját, abszolút nem tűnik olyan tanácstalannak, ahogy én érzem magam. Eddig semmit sem láttam belőle, most azonban annál többet. Félhosszú, össze-vissza álló, oldalfrufrus, világos, szinte már fehér haja tűnik fel csupán, mert az arca másik felét és teste nagyját az édesapa takarja. Határozott, mégsem túlontúl barátságtalan pofiján semmilyen érzelemre utaló jel nem ül. Viszont furcsa, hogy a bal szemét – amit épp jobban érzékelek - kötés takarja. Vajon megsérült, vagy csak dísz az, amit látok?

Nem nagyon tudok tovább leragadni ennél az érdekes részletnél, mert úgy tűnik, hogy valamit suttog a lakó fülébe, aki egy reszketeg mosolyt csal az arcára. Pont olyat, mint egy rossz színész; a kislánynak azonban úgy látszik, nem tűnik fel a jelenség, sem pedig az a kicsinek és veszélytelennek cseppet sem nevezhető fegyver, ami szülője gégéjének nyomódik.

- Hanna, menj csak vissza, aludni – szólítja meg a szőke kislányt, akiben azért úgy tűnik, mégis van valami bizonytalanság.

- Ki a bácsi és a néni? - utal ránk, és még jobban magához szorítja a plüssnyulat, amit magával hozott. Hanna annyira tündéri, és az apukája is nagyon kedvesnek tűnik, de ez az egész helyzet bőven ellensúlyozza az általuk keltett szimpátiámat. Kegyetlennek érzem magam. Itt vagyunk hajnalok hajnalán, betörtünk egy család lakásába, és még veszélyeztetjük is őket. Ha a férfit nem állítom meg, Hannának nem lenne apukája. És ki tudja, hogy hány másik gyereknek szintén. Ha pedig anyukájuk nincs, már rögtön árvát csináltunk volna belőlük. És a megmentőm mit csinál? Csak határozottan tartja a frontot, ahelyett, hogy bocsánatot kérne, vagy legalább egy picit látszódna az arcán, hogy sajnálja az egész zűrt, amibe a családot sodortuk. És ha megölte volna a férfit, akkor mit csinálna a szintén felébredt Hannával? Őt is megölte volna? A kíméletlen gondolatsortól keserű ízzel telik meg a szám, és csak még rosszabbul érzem magam, mikor az apuka, hogy a legalább a kislányát kimentse a kísérőm által jelentett veszély közeléből, ismét megszólal.

- A papa munkatársai. Korábban kellett volna jönniük, de késtek, ezért értek be csak most. Menj csak vissza aludni, a papának dolgoznia kell – magyaráz meglepően határozottan. A hangja néha meg-megremeg, és a szemén is látni, hogy retteg, de a körülményekhez képest egész hihetően alakít. Hogy a helyzetet kicsit oldjam, lenézek Hannára.

- Gyere, lefektetlek, mert a papának dolga van, jó? – szólítom meg a mellettem álló kislányt, aki nagy zöld szemeit rögtön rám is mereszti. Végül bólint egy aprót, én pedig egy halvány mosoly keretében elindulok őt kísérve a szobájához. Útközben azért ránézek a férfire, akinek lassan már a tettestársa leszek. Csúnyán nézek rá, szememmel üzenve, hogy ha bántani meri Hanna apukáját, nem is akarja megtudni, hogy mit teszek majd vele. Persze mindezt csak üres fenyegetés, de valamilyen módon, anélkül, hogy Hannának feltűnne a kialakult brutális szituáció, tudtára kellett adnom a nemtetszésemet. Már ha egyáltalán látta a szemén lévő kötéstől…

A kislány végül egy viszonylag nagyméretű szobába vezet, ahol egy igencsak halovány fényű lámpa ég, alig megvilágítva a rózsaszínben pompázó szobácskát. Hanna rögtön odalépdel az ágyához, ami mellett… van még egy alvóhely, ahol egy vele körülbelül egyidős, barnásabb hajú kislány álmodja az igazak álmát.  A látványtól és a felelősség súlyától csak még rosszabbul érzem magam, a torkomban lévő gombóc is úgy megnő, hogy alig tudok nyelni. Az meg a másik, hogy a szemeim akaratlanul könnybe lábadnak, ma este immár sokadszorra.

Kicsit összeszedve magamat odasétálok a kislányhoz és betakargatom.

- Jó éjszakát, álmodj szépeket! – suttogom neki halkan, aztán mielőtt elsírnám magam, kisétálok a szobából, becsukva magam mögött az ajtót.

A nyílászáró túloldalán a még mindig túszul ejtett apuka riadt, most már jóval kitapinthatóbb félelme vár és a még mindig teljesen nyugodtnak tűnő megmentőm.

- Nem engedem, hogy bántsd őket – szólok halkan a társamhoz. – Kell lennie más módnak.

- Miért nem akarod, hogy megöljem? - néz rám kicsit furcsán. Talán kíváncsian? De hát teljesen természetes, hogy nem öletnék meg senkit, miért kíváncsi ennyire a véleményemre?

- Azért - kezdek bele kicsit remegő hangon –, mert azt sosem bocsátanám meg magamnak, ha azok a kisgyerekek nélküle nőnének fel. – A mondatom végén kezemmel a szoba felé intek, és belülről kicsit ráharapok a számra, hogy visszafogjam a kitörni készülő könnyeimet.

- Rendben, nem fogom bántani – bólint egyet, aztán már csak annyit látok, hogy a férfi elengedi az apukát, aki pedig eldől, mint egy zsák krumpli. Ijedten sikkantok fel, de a megmentőm finoman elkapja, aztán a vállára veszi, mintha csak egy párnát emelgetne, pedig a középkorú, barna hajú férfi biztos van legalább nyolcvan kiló. A halk kis sikoltásom után rögtön a számhoz kapok, mert csak utólag jövök rá, hogy ezzel simán felverhettem volna bárkit, amire szerencsére nem kerül sor.

- Mind alszanak, és nem fognak felébredni legalább reggelig – jelenti ki halkan a harcos, aki kardját határozott mozdulatokkal visszateszi a hüvelyébe, az elvileg alvó szülőt pedig beviszi egy sötétebb szobába, majd visszajön hozzám, lekapcsolva a villanyt.

Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, aztán gyorsan megtörölgetem a szemeimet, hogy a kicsit zaklatottabb lelki állapotom nyomait eltüntessem, kihasználva a sötétséget, ami újból uralma alá vette a folyosót, ahol állok.

 - Gyere – érzem meg meleg kezeit az enyémeken, amiknél fogva finoman elfordít, és óvatosan, de mégis magabiztos mozdulatokkal irányít el az egyik szobába. A lámpák felkapcsolása nélkül ültet bele valamilyen hideg tárgyba, aztán egy rövid időre magamra hagy. Hamar kitapogatom, hogy egy kádban ülök, ami mellesleg nem éppen meleg… Kicsit ostobán meredek magam elé, de a furcsállásom mellett még mindig nagyobb hatást gyakorol rám az előbbi pár perc történése, amit próbálok feldolgozni. Csúnyán indult, de egészen normálisan el lett intézve. Bár azt még mindig nem értem, hogy ha alapból el tudta volna altatni őket, akkor miért akart volna egyből végezni a családfővel… De legalább már nem lüktet a szívem a fülemben, és kezd felbomlani az az idegesítő, és egészen nagydarab gombóc a torkomban. És az a szívemet nyomó bűntudattal vegyes szomorúság is eltünedezőben van. Az az egy viszont biztos, hogy ha lehet, a jövőben szeretném elkerülni az ilyen brutális helyzeteket, mint amilyen az előbbi is volt. Egy ideig még biztosan kísérteni fog, de közel sem lesz olyan rossz a jövőben visszaemlékezni rá, mintha esetleg magunk mögött hagynánk két árva gyereket. Az, hogy az anyukájuk is itt van-e a lakásban, talán jobb is, ha nem tudom. Ennyi is bőven elég volt ebből az egészből.

Kísérőm közben befut, és egy csomó holmit magával hoz: rögtön rám is dob vagy két takarót, de lehet, hogy van az három is, a sötétben csak tapogatás alapján nem tudom megmondani. Aztán a kezembe ad egy műanyagflakont, amibe bele is kóstolok, míg megkér, hogy álljak fel. Finom, hideg ásványvizet hozott, amit úgy kezdek el magamba dönteni, mint egy afrikai árva, aki már lassan a víz ízét is elfelejtette. A legfurcsább az egészben, hogy nem is éreztem magam szomjasnak, most viszont, hogy ihatok, már nagyon is érzékelem, hogy a szervezetemnek mennyire szüksége van folyadék-utánpótlásra. Közben felállok és hagyom, hogy a harcos elrendezgesse leendő pihenőhelyünket. Végül a már takarókkal jól kibélelt, melegebb kádba kuporodok, kezemben a félig üres másfél literes palackkal.

- Kérsz? – kínálom meg a maradék vízzel.

- A tiéd az összes, idd meg nyugodtan. Nem vagyok szomjas – hangzik a nyugodt, bár kicsit flegma összhatású válasza. Mielőtt pedig bármit reagálhatnék, rám terít egy takarót, jó meleget csinálva számomra. Amennyire ellene voltam a hőségnek, most annyira örülök, hogy nem a kinti, nyárihoz képest nagyon hűvös időjárás vesz körül.

Sóhajtok egyet, aztán összekuporodok. Nem azért, mert nem férünk el ketten a kádban, mert elég nagy, csupán mert így érzem helyénvalónak. Meghúzom magam, és próbálok kicsit pihenni. Jobban felfogni az eddig történteket, hogy némileg tiszta fejjel léphessek majd tovább. Minden annyira hirtelen történt… az egyik pillanatban még otthon ittam a fürdőben, aztán meg sérült vállal menekültem… végül most, hogy ez a férfi megtalált, talán biztonságban vagyok. Vagyis remélem. És ami a legbosszantóbb az egészben, hogy fogalmam sincs, hogy miért alakultak úgy a dolgok, ahogy.

- Hogy… hogy hívnak? És mi ez az egész?kezdek bele egy beszélgetésbe, aminek remélhetőleg ő sem lesz ellenére. Szerintem, ha még részleteket sem tudok az okokból, és minden másból, az a minimum, hogy kicsit beszélgetünk. Hiszen ha úgy vesszük, egymásra vagyunk utalva, nem? Akkor meg igazán csacsoghatunk egy keveset.

- Dante vagyok – válaszol, és erre akaratlanul elmosolyodok. Eszerint nincs ellenére, hogy a néma üldögélés helyett kicsit tartalmasabb cselekvést folytassunk. A neve viszont kicsit… furcsa. Dante… pont, mint az Isteni színjáték itáliai alkotója, ha jól emlékszem. Ezek szerint viszont külföldi, mert nálunk ilyen név nincs. – Ez egy bonyolult dolog, és nem akarlak összezavarni. Legyen elég annyi, hogy akaratlanul is belekerültél egy háborúba.

- Háború? – fordulok felé értetlenül. Én és egy háború? Méghozzá egy mondaton belül? Itt valamit tényleg nagyon elszámítottak vagy elírtak, mert nekem aztán semmi közöm semmilyen háborúhoz. Miért is lenne? Se az országban, se a környékén nem zajlik semmiféle háború, de még csak nyilvános harc se, a környékén meg pláne nem. Így hogy is keveredhetnék bele bármilyen hasonló eseménybe?

- Ahogy mondod, kislány. Egy nagyon véres és kegyetlen háborúba.

- Nem kislány vagyok, hanem Zarabel. Zara. Mindegy, de gyűlölöm, ha máshogy becézgetnek – közlöm vele egy szuszra. Tényleg nem szeretem, ha mindenféle ostoba becenevet aggatnak rám… egyszerűen idegesít, ahogy szerintem sok más embert is velem együtt.

Erre halkan nevet egy keveset, hangja csak úgy csilingel a tágas térben, majd vidáman válaszol.

- Tudom, de nekem te akkor is kislány vagy.

- Mert? Mennyi idős vagy? A hangod alapján nem tűnsz túl vénnek… - akadékoskodom. Nem épp a legjobb tulajdonságom, de nem most kezdek el változtatni magamon.

- Ha ennyire érdekel, elárulhatom, hogy tizenkilenc vagyok.

- Tizenkilenc?! - döbbenek le. De hát… olyan megdöbbentően erős, és még azt a gyilkost is meg tudta ölni! És mégis… egy nálam három évvel idősebb akar megvédeni Tőlük? Képes lehet rá? Most, hogy tisztában vagyok a korával is, kicsit elbizonytalanodom az esélyeinket illetően…

- Hidd el, több harci tapasztalatom van, mint egy százéves veterán szamurájnak – bizonygatja a harcedzettségét és tapasztalatát, és noha nem vagyok teljesen biztosan abban, hogy amit állít, igaz, de nem akadékoskodom. Hiszen most már egy csapat vagyunk, és össze kell fognunk. Mint a filmekben, mikor a főszereplők alakítanak egy csapatot, mert nincs más választásuk. És ez igaz is: egy csapatnyi embert külön-külön levadászni egyszerű, de ha összefognak, már közel sem annyira garantált a siker. Remélem, hogy velünk is az utóbbi eset fog fennállni…

A keletkező csendet, bármennyire is én kezdeményeztem az előbbi beszélgetést, nem töröm meg. Ugyanott ülök, ahol eddig, és némán kuporgok. Végül azonban finoman hozzám ér, és magához húz. Nem ellenkezek, mert amilyen hirtelen elálmosodtam, sem erőm, sem kedvem a nemtetszésemet kinyilvánítani. Ami azt illeti, nem is áll fenn az a helyzet, hogy nem értek egyet vele. Valamiért… jól esik a közelsége. A melegsége, amit még a takarón keresztül is érzek, és az, hogy érzékelem a lélegzését. Megnyugtat, és kevésbé érzem úgy, hogy egyedül vagyok, szemben rengeteg bonyolult problémával. Csupán félig rajta fekszek, a fejemet a mellkasára döntöm, és be is csukom a szemeimet.

Amiket rögtön ki is nyitok, mert eszembe jutottak a szüleim. Csak úgy, hirtelen, a semmiből ugrott be, hogy róluk semmit se tudok. Hogy élnek, vagy haltak-e…

- Anyuék… - emelem fel rögtön a fejem, a pulzusom pedig ismét megemelkedik. Az engem majdnem elnyomó álmosság nagy része rögtön elpárolog, és csakis az jár a fejembe, hogy valamit mondjon róluk.

- Élnek – válaszol nyugodtan és rendkívül kimérten. – Jártam nálatok, mielőtt megtaláltalak, és aludtak. Reggelig ők se fognak felébredni.

Miért érzem úgy, hogy valamit eltitkol? Hogy van valami apróság, ami, noha nagyon fontossá válhat a későbbiekben, nem fog a tudtomra jutni? De végülis nem érdekes. A lényeg az, hogy élnek. Jól vannak, és nincsenek veszélyben. Én viszont annál inkább.

- Ahogy a környéken a többiek se? – kérdezek halkan, mire rögtön választ is kapok.

- Igen, a fél város alszik. Direkt így lett elrendezve, nehogy bárki vagy bármi beleszólhasson az ellened irányuló támadásba.

Támadás?! Inkább kivégzés! Mocskos, alávaló kivégzés, mert még csak védekezni sem tudtam. Most se tudnék, de van valaki, aki megvédene, ha kéne. Milyen harc az, ahol az egyik fél tehetetlen? Esélytelen, és a kivégzés vagy totális megsemmisítés jobb kifejezés rá.

- Viszont mondtak valamit, valami emberről, akit meg kellett volna várniuk – rendezem magam, és viszonylag kevés felháborodással a hangomban teszem fel a kérdést. Érdekel, hogy mit fog válaszolni, viszont hirtelen visszagondolva tényleg elég kuszán rakhattam össze a kérdést, mert Dante – még mindig furcsa a nevén hívni! – kicsit értetlenül visszakérdez.

- Kik mondták?

- A férfi meg a nő, mikor nálunk voltunk. Említettek valakit, aki az egyedüli, az elpusztításomra képes személy. Őt akarta megvárni a nő, de a pasinak ez nem igazán volt ínyére – foglalom össze pár mondatban a szüleim szobája előtti folyosón történteket. – Mi van azzal az emberrel, és miért mondták, hogy egyedül ő képes elpusztítani, ha ők is simán megtehették volna?

A válaszra nem sokat kell várnom, mert a társam szinte rögtön meg is szólal, rendkívül érdekes információkhoz juttatva:

- Nos, akkor úgy látszik, mégis én leszek kénytelen vázolni a helyzetet. Korábban a háborút említettem, emlékszel?

- Igen, persze.

- Nos, ezt a harcot két fél vívja, akik már… hát jó ideje darabolják egymást, de eddig még senkinek sem sikerült hosszútávon felülkerekednie a másikon – kezd bele a mesélésbe, bár kicsit furcsán hangzanak a dolgok a szájából. - Viszont egy régi jóslat szerint születni fog egy fiatal és nagyon erős lány, aki véget fog tudni vetni az állandó öldöklésnek, és az egyik félnek segíthet nyerni.

- Melyiknek?  A jóknak vagy a rosszaknak? – kíváncsiskodom.

- Ez nem ilyen egyszerű. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy… - gondolkozik el egy pillanatra, majd mikor eszébe jut a legmegfelelőbb szószerkezet, folytatja -, az egyik fél emberbarátibb, mint a másik, jó?

Bólintok egyet, mire folytatja.

- És mivel nem akar veszteni a másik fél, ezért akarnak megölni. Az az illető, akiről beszéltek, egy… speciális kiképzést kapott, nagyon erős harcos, aki egész életében azért edzett és küzdött, hogy téged megölhessen. Mondhatni arra képezték ki, hogy képes legyen az elpusztításodra. Vele viszont nem kell foglalkoznunk – fejezi be egy nagy sóhajtással az esti mesét. És hiába mondta el mindezt, kicsit sem érzem úgy, hogy többet értenék, sőt, inkább csak a kérdéseim száma nőtt, de az nagyon is.

A másik pedig az, hogy elég hihetetlenül hangzik, hogy segíthetek megnyerni bármit is. Alapból nem vagyok szerencsés alkat, erre még olyan háborút vívjak, amit olyan erős harcosok, mint Dante, sem tudnak megoldani? Nem jön ki ez egy kicsit hülyén?

- Miért nem kell foglalkoznunk vele? – teszem fel az egyik engem érdeklő kérdést a sok közül, türelmetlenül várva a választ.

- Mert nem jött el, nem? Ha eljött volna, már nem élnél – kapok választ, viszont Dante nem úgy tűnik, mint aki szívesen beszélgetne erről. Vagy akár bármi másról is.

- És te melyik pártba tartozol? Az a korábbi külföldi kifejezés, amit említettél is az egyik oldal elnevezése volt? És ti miket is tudtok pontosan? – bombázom meg újabb megválaszolnivaló kérdésekkel, de csak egy morgással kibújik alóla, hogy mindenre egyenes választ adjon.

- Szerinted védenélek, ha nem egy oldalon állnánk? – horkan fel, majd kicsit idegesen folytatja. – Túl sok kérdésed van, amire nem akarok válaszolni. Majd ha nyugi lesz, és nem kell attól félnünk, hogy ránk döntik a házat, úgyis megtudsz mindent. Örülj inkább, hogy ennyit elmondtam!

Milyen egy szeszélyes egy fiú! Az egyik percben még kedvesen, szinte szülőiesen mesél, most meg ilyen kedvtelen bunkó! Korábban is megtapasztaltam már, hogy hangulatember, de hogy valakit ennyire a kedve irányítson… Sértődötten döntöm a fejem a mellkasára, és inkább meg se szólalok, nehogy őméltósága kedve még rosszabb legyen. Ha már itt tartunk, az én kedvemet is klasszul helyrerakta.

- Inkább aludj, érzem, hogy fáradt vagy – szólal meg, immár kicsit kedvesebben, mint az előbb, és megsimogatva a fejemet kapok rá egy puszit. Kicsit én is kiengedem a szuszt, és nem duzzogok már annyira, hanem inkább szó nélkül becsukom a szemem. Ami azt illeti, tényleg álmos vagyok… mint ahogy eddig is az voltam, mielőtt még apuék az eszembe nem jutottak. Már akkor alukálni akartam, így most gyorsan elhelyezkedem, hogy a lehető legkényelmesebb pózban szunnyadhassak el, és ne fájjon mindenem reggel. Bár a vállam kicsit még most is sajog, és valószínűleg fog is, de nem hiányzik, hogy más kellemetlen érzetű taggal számolnom kelljen, mire felkelek.

- Egyet jegyezz meg, Zara – szólal meg, még utoljára, végre a nevemen szólítva. - Jobb egy társsal a sötétben, mint egyedül a fényben.

Mire feleszmélhetnék, vagy reagálhatnék bármit is a mondandójára, már egyre halkabban és messzebbről hallom a hangját, a tincseimmel játszadozó és a hátamat simogató kezeinek érintését is tompábban érzem. Az egyetlen dolog, amit érzékelek; az a testéből áradó bíztató, megnyugtató melegség; és a szavai, amik új, reményteli ígérettel kecsegtetve visszahangzanak a fejemben: „Jobb egy társsal a sötétben, mint egyedül a fényben!” Igen, tudom; hogy ha Dante velem van, függetlenül minden szeszélyétől, minden csak jobb lesz…