2012. december 23., vasárnap

Nélküled én...


… egy senki vagyok. Egy üres, érzelmekkel nem rendelkező ember, aki szinte már-már hátborzongató érzéketlenséggel, gépies módon végez bármit is az utóbbi négy-öt órában. Ezt még én is tudom, nemhogy azok a szerencsétlenek, akik kénytelenek a látványt is elviselni.

Mondjuk talán érthető az érzelmi válságom, hiszen ki az, aki percek alatt ne kerülne ilyen letargikus állapotba azt a hírt hallva, hogy az általa hőn szeretett személy kórházban van? Főleg, hogy a baleset okozója én vagyok…

Az egész azzal az öt-hat órával ezelőtti szerencsétlen eseménnyel kezdődött, hogy Hiro szülei rájöttek a kettőnk kapcsolatára, ami mondhatjuk úgy is, hogy több mint az átlagos embertársi szeretet. Elsősorban azért voltak kiakadva, mert mindketten fiúk vagyunk, az pedig a másik, hogy én kicsivel idősebb vagyok, és hát nem éppen… makulátlan előéletű. Hiro csúnyán összeveszett velük, mert nem épp kedves szavakkal illettek, és mert el akarták tiltani tőlem. Én pedig csak zsebre tett kézzel állva tűrtem a sértéseiket és az ordibálást. Az apja félrehívott, és elég csúnyán megfenyegetett, mivel én a magam tizenkilenc évével már nagykorúnak számítok, és így bármikor feljelenthet, mint az ő tizenhat éves Hiróját megrontó ferdehajlamú pedofilt. Jó, mi? Mondjuk számíthattam volna rá, hogy a ránk nyitó, jóval hamarabb hazaérő szülők nem épp sütivel és tejjel fognak köszönteni, de… nem gondoltam volna, hogy az apja ilyen simán nyúlna radikális eszközökhöz, csakhogy kivágjon a képből. Mondjuk a fenyegetés mellett még érvelt és rábeszélni is próbált, hogy a fiának az lenne a legjobb, ha egy magamfajta elzüllött nem próbálná meg behálózni az iskola legjobb tanulóját, megfosztva ezzel a leendő csodás jövőjétől. A beszédéből tisztán kiérződött az irántam érzett undortól a fia féltéséig minden benne zajló érzelem, élen a hirtelen támadt és őt uraló gyűlölettel. A nagydarab, rám csúnyán néző férfihez semmit se szólva sétáltam ki a házuk elé Hiróval beszélni.

- Ugye nem fogod hagyni, hogy közénk álljanak? – kérdezte akkor remegő hanggal és nagy zöld szemeit rám meresztve a törékeny fiúcska.

 - Tartanunk  kéne egy kis szünetet… - közöltem nyugodt hangon, de a szemeibe képtelen voltam nézni.

- El… eladtál? Mennyit adott apa, hogy ezt mondd? – utalt arra az apja és köztem történt beszélgetésre, aminek ő nem lehetett fültanúja.

- Semmi ilyen nem történt – válaszoltam neki halkan, szinte fel sem fogva, hogy azt hitte, pénzért képes lennék ilyet tenni. Sosem tagadtam, hogy rosszul állok anyagilag és többször is loptam, raboltam ki embereket, de… képtelen lennék pénzért eladni kettőnket.

- De hát akkor miért? – A hangja hisztérikussá vált, és ránézve láttam, hogy az arca könnyekben úszott. A szívem egyre jobban fájt, de végül kimondtam az indokokat.

- Azért, hogy ne romoljanak tovább a jegyeid, és a szüleidnek legyen elég idejük megszokni kettőnk gondolatát.

Ami a legdurvább volt az egészben, hogy komolyan gondoltam, amiket mondtam. Amióta csak együtt voltunk, a jegyei úgy inogtak meg és kezdtek el láthatóan romlani, mert a tanulásra szánt időt is velem töltötte. Sőt, még egyes szakkörökről is ellógott, hogy többet lehessen velem. Az apjának a jövőjét illetően pedig igaza volt: ha ez továbbra is így ment volna, a fiából legfeljebb valami irodában kuksoló segéd vagy tanát lehetett volna, nem pedig valami jól menő cég vezérigazgatója. Azt pedig nem tudnám elviselni, hogy a karrierje nagy lehetőségeiről miattam maradjon le. Életem végéig gyűlölném és megvetném magam, ha hagynám, hogy eltaszítsa magától a páratlan lehetőségeit.

- Megígérem, hogy jobban fogok tanulni, de ne mondj ilyeneket!

- Nem, szó sem lehet róla – intettem le, amit nem kellett volna, mert hangosan üvöltözni kezdett velem, miközben a sírástól levegőt is alig kapott.

- Soha nem is szerettél igazán! Mindvégig csak hazudtál! GYŰLÖLLEK!

Még csak reagálni se tudtam, már be is pattant az autójába, amit az apjától kapott a közelgő jogsi letétele alkalmából. Mikor eszembe jutott, hogy még jogosítványa, sőt, még csak egy nyeszlett elsősegélyvizsgája sincs és a kocsijához rohantam, csak beletaposott a gázba, és szabályellenesen nagy sebességgel suhant végig az utcán és tűnt el a szemem elől.

Már akkor éreztem, hogy baj lesz, és ezzel nem voltam egyedül, mert Hiro szülei is kijöttek az üvöltözésre és a kocsi indítás zajára.

- Akira, hol van Hiro? – dörrent rám az apja, mire idegesen visszamorogtam, hogy összevesztünk és erre a fia elhajtott.

- Jézusom, Yotomu, de hiszen vezetni se tud! – sikított Hiro anyja, férje kezét rángatva. Végül a ház előtt vártunk, kitéve magunkat az őszi időjárásnak, és várva, hogy Hiro hazajöjjön. De az egyetlen, ami fél órán belül érkezett, az egy telefonhívás volt a kórházból.

Mondanom se kell, rögtön autóba szálltak a szülők, és meglepetésemre engem is magukkal vittek. Mint kiderült, Hiro a városban elvesztette az uralmat a jármű felett – most se tudom, hogy jutott el jogsi nélkül addig-, és belerohant egy épületbe. Rajta kívül senki sem sérült meg, csak a kocsi lett totálkáros. Ő beverte a fejét és a teste tele van zúzódásokkal, valamint a baleset óta nem tért magához.

Mióta úgy öt órája bejöttünk a kórházba, itt vagyok mellette. Se inni, se enni, de még csak a magamon való könnyítés céljából se mozdultam el mellőle. Képtelen vagyok másra gondolni, csakis erre az egészre. Az én hibám minden! Miért kellett így összevesznem vele? Miért nem én szenvedtem balesetet helyette? Miért Ő?! Miért az én imádnivaló, életvidám és kedves kis Hiróm fekszik itt? Istenem, ha meghal, én… én… Az elvesztésének gondolatától könnyek szöknek a szemembe, és a torkomba és gyomromba költözik egy-egy óriási gombóc. Zokogni kezdek, immár sokadszor, és a finom, kecses kis kezecskéjébe kapaszkodva kezdek imádkozni, már amennyire képes vagyok szavakat kipréselni a számon.

- Istenem, kérlek… bármit, akármit megteszek, csak… csak ne hagyd meghalni! Tudom, hogy arra se vagyok méltó, hogy meg… meghallgass, de kérlek… Kérlek, gyógyítsd meg! Hiszen nem tehet semmiről se, az egész az én hibám…

A hangom végül elhal, mert már suttogni is képtelen vagyok a kétségbeeséstől és fájdalomtól, ami belülről éget, szinte felemészt.

Közelebb hajolok az én kis szőke angyalomhoz, és egy puszit nyomva az arcára vizezem össze puha bőrét meleg könnyeimmel.

- Bocsáss meg, Hiro… - suttogom neki halkan. Most olyan, mint egy alvó angyal… olyan csodálatosan szép és ártatlan. Mint Csipkerózsika, aki csak a szőke herceg csókjára vár. Ebben mindössze annyi nem stimmel, hogy se szőke, se pedig herceg nem vagyok, a többi jó. Bár talán a barna bűnöző jobban illene rám.

Egy ostoba ötlettől vezérelve megcsókolom az én kis Csipkerózsikámat, miközben könnyeim átvándorolnak az ő arcára.

Hiába várok, nem történik semmi, így könnyek újabb hada ront rám, amik ellen nem tudok védekezni. Talán ez életem első olyan alkalma, mikor nem csecsemőként vagy kisgyerekként, hanem felnőttként sírok.

- Akira, te sírsz? – hallom meg Hiro vékony, törékeny hangját. A sírást rögtön felfüggesztve meredek a félig nyitott szemű, engem még félálomban méregető szöszi fiúra, aki szabad kezével finoman letörli az arcáról a könnyeimet.

Szinte rávetem magam, hogy óvatosan megölelhessem törékeny kis testét és finoman magamhoz húzhassam. Abszolút nem ellenkezve simul hozzám, kicsit még remegve.

- Igen, Hiro, sírok – válaszolok az előbbi kérdésére. – Sírok, mert most jöttem rá, hogy nélküled én élni se tudok.
(2011.11.01.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Nos, egy újabb kis novella a "Love is in the air" c. szettemből, ami szerintem a Katana és kunai után a legértelmesebb. A másik kettőn gondolkozok, hogy mikor rakjam fel... azoknak igazából semmi értelmük nincs (de tényleg), lényegében két mazochista uke története. Tehát tipikusan a klisés, elcsépelt felállás (minden sarkon van egy-egy ilyen sztori, ha nem több). Igaz, mindkettőnél azért sok dolognak utána kellett járnom (a Büntess! miatt a börtönös dolgoknak, az egyik szereplője... na nem mondok semmit, talán a kis meglepi rész dob rajta majd valamit. A Bakik-nál meg igazából a yakuzás szokásoknak, elnevezéseknek kellett utánanéznem, és talán a sok keresgélés meg "önokosítás" miatt érzem úgy, hogy azoknak igazából semmi értelme... de majd azért felteszem őket, hátha valakinek mégis tetszeni fognak. Le persze nem tagadnám őket, de azért nem tartoznak az írói evolúcióm szerves fejlődésének bizonyítékai közé :,,D), tehát már csak ezért is felkerülnek majd idővel. 
Meg aztán most, hogy szünet van, talán sikerül majd rajzolgatnom még Rémálomhoz, mert részben azért sem akarok tovább haladni, mert hogy néz már ki a light novel illusztrációk nélkül... hát sehogy. Meg pár dolgot még tisztáznom kell a szereplőkkel is (hát igen, szegény Zarának sose leszek a kedvence, mindig lehúzom valamivel a jókedvét :,D), meg szeretnék fotókat is hozni majd :) Mert noha nem sok, de egy-egy fotóm van (sajnos inkább csak mobilképek, meg nem is olyan helyszínekről, amik eddig szerepeltek volna...) a történettel kapcsolatban, amik kicsit segíthetnek jobban elképzelni a környezetet, ha már egyszer nem vagyok olyan mesés környezetleíró, mint amilyen Névtelen Senki. ^^ Meg rajzokat is ígértem a szereplőkről, ami részben meg is van, de nagyon kezdetlegesek. Nem is beszélve arról, hogy a szereplők nagyon nem olyanok akarnak lenni, mint ahogy kezdetben elképzeltem őket... talán csak Dylan olyan jófej, hogy nem "változtat" magán, a többiek már egészen másmilyenek, mint kezdetben.:) Majd hozok akkor rajzokat is, csak még kicsit haladni szeretnék velük :3

2012. december 19., szerda

Az éjszaka dala - egyperces


Erős, melankólikus dal zeng, betöltve a mélységesen magányos, végletekig elgyötört éjszakát. Az énekes csupán egy törékeny kislány, de kora ellenére olyan fájdalmasan őszinte a dala, hogy a fák is susogva hajolnak meg előtte. A madarak halkan kísérik, nem merik felemelni hangukat, nehogy elnyomják a kislány énekét.
Fájdalomról énekel, kínról, ami vegyül a boldogsággal, szavakba és dallamba önti ambivalens érzéseit. A hold megvilágítja könnyekkel áztatott arcát, a csillagok messziről ragyodva próbálják ajkait mosolyra csalni. A dal egyszer csak elhal, ahogy a kislány vékony hangja elcsuklik.
A dal azonban ennek ellenére nem marad abba: minden egyes fűszál ezt dalolja, a fák is ezt susogják, a madarak is ezt csiripelik. Ismétlik neki a dallamot, még a szél is segíti: ütemes nyikorgásra késztet egy-egy nyítva felejtett kaput, a falnak dobál egy-egy szemetet.
Mind átérzik a szenvedését, nem hagyják, hogy egyedül kínlódjon. Szomorú dalukat ismétlik, de minden egyes újrajátszással belecsempésznek egy csöppnyi reményt, esélyt a boldogságra. A lány csak hallgatja őket, és ahogy szíve megtelik az erővel, amit a természet sugároz belé kis nótája által, ő is beszáll az éneklésbe. Utoljára előadják közösen a kis dalt, amely hiába egyezik meg az első variációval, mégis egészen másnak hat. Visszhangzik az éjszakában, fényt hozva a sötétségbe, örömet a fájdalomba, békét az örök harcba. Ember és természet egy pillanatra mintha újra egyesülne, de a dal véget ér. Az éjszaka újra csendes, a madarak hallgatnak. A szél megpihen, a fák újra kihúzzák magukat. De a lány mosolyog. Hálásan, örömkönnyektől alig látva meghajol kis közönsége előtt, majd a dalt halkabban dudorászva indul haza.
(2012.12.19.)

Egy újabb egyperces, amit zene ihletett, méghozzá most EZ a szám :) Most jobban szabadjára engedtem a fantáziámat, mint ilyeneknél szoktam (szerintem legalábbis), így nem biztos, hogy a zenét hallgatva mindenkinek annyira passzolni fog a dallamhoz az egyperces, amit a hatására írtam... bár ki tudja :) Ha furcsa az összhatás, akkor emiatt lesz :D

2012. december 18., kedd

És a fal leomlik - egyperces


Miért nézel rám így? Ilyen dühösen, féltékenyen, fájdalmasan? Miért... ugyan miért nem mondod el, hogy mi bánt?
Hiszen azok a csodálatos, aranyszínű szemeid nem véletlenül olyan acélos fényűek és ridegek, nem igaz? Miért nem hagyod, hogy belássak a mögé, amit mutatsz? Miért nem engedsz közelebb magadhoz? Hiszen segíteni szeretnék... de mindig ellöksz magadtól. Hiába jutok hozzád közelebb, te távolabb lépsz, növelve kettőnk között a távolságot.
Talán gombóc nyomja a torkodat, hogy nem szólalsz meg? Hova tűnt az a selymes, mély, határozott baritonod? Hol az a nagy hangerőd, a tökéletesen megformált szavak, amikkel hol bántasz, hogy jutalmazol?
És hova lett a mindig semleges testtartásod, a magasra emelt, büszke fejed és a lefelé kunkorodó ajkaid? És miért van az, hogy erőtlenül hanyatlasz a földre, és belém kapaszkodsz? És a könnyek, amiket még sose láttam? A sok elfojtott kín és más érzés, amit rejtegettél előlem?
Ajándékok, ugye? A kitartásom és végtelen szerelmem gyümölcsei volnának? Fizetség a sok együtt töltött időért, mikor gyakran éreztem úgy, hogy fölösleges vagyok?
És hogy mindez boldoggá tesz-e? Igen, méghozzá mélységesen. Hiszen végre átnyúlsz a kettőnk közötti falon, elhúzod a közöttünk lévő függönyt, és megmutatod magad. Köszönöm, hogy megnyíltál.
(2012.12.18.)



2012. december 2., vasárnap

Emlékek - egyperces



Szavak. Könnyek, mosolyok, hangok és nevek. Arcok, amik évtizedekig végig követtek, és akikkel még mindig álmodok. Elfojtott lélegzetek, valóra váltott álmok... csalódások és fájdalom. Ezt jelenti az élet. Szép és fájdalmas, olyan ambivalens élményekkel, érzésekkel teli. És megéri? Megéri szenvedni évekig, egyetlen boldog pillanatért? Vagy kettőért? A válasz igen. Hiszen nincs is jobb, mint remélni, elbukni, aztán újult erővel és kiirthatatlan bizalommal újra felállni és a nagyvilág részévé válni. Hogy hallja mindenki a sikolyom, érezzék a szívdobogásom, és kiáramolhasson a lelkemben égő tűz, felemésztve mindent.
A kezemben tartok egy képet. Mi van rajta? Emberek, a múltból. Olyan helyeken, ahol azóta is megfordulok. Végigsétálok a boldog pillanatok helyszínéül szolgáló utakon, és szinte érzem azon emberek melegségét a karomon, akik velem voltak akkor. Mintha még mindig itt lennének. Hallom a kacajukat, és a vidám, életerős tekintetüket. Elveheti ezt tőlem bárki is? Nem, tehát nem tud senki ártani nekem. Hiszen halhatatlan vagyok, míg akár csak egyetlen ember is gondol rám, valamint a szívében hordoz. Így a mellkasomba zárt érzések és a megfakult, öreg képek is hatalmat adnak nekem, hogy emlékezzek mindenkire, akire kell. És lehet, hogy az élet elválasztja őket tőlem, de míg egyetlen közös pillanatunk volt, mindig velem maradnak. Az én részemet fogják képezni, és szellemük is tovább élhet. Jöhetne esős napok, sírhatok vagy nevethetek, mindig együtt leszünk. Még ha nem is érhetek hozzájuk fizikailag... már azért megéri élni, hogy rájuk emlékezzek...
(2012.05.31.)


2012. november 12., hétfő

A cyorita emléke - kétségek (novella, Cyoritkat sorozat része)


Keresem. Kutatok utána, még ha kicsi is rá az esély, hogy valaha is megláthatom. Muszáj ezt tennem, minden egyes sejtem azt súgja, hogy ő a válasz minden kérdésemre. Még ha nem is létezik és csupán a tudatalattim egyik fikciója… de nem. Érzem, hogy mindez jóval több, mint egy álom. Ő nem lehet álomkép. Mert a róla szóló képek sokkal rosszabb hatást gyakorolnak rám, mint a legijesztőbb rémálmaim, ahol érzem, hogy a szörnyek elevenen falnak fel. 
Minden egyes éjjel vele álmodok. Hallom a szépen csengő, barátságos, mégis határozott és férfias hangját. Nem érzékelem, csupán a mosolyát. Ahogy rám nevet, szinte sugárzik; és noha nem láttam soha a szemeit, mégis mindig magamon érzem azt a szeretettel teli, gondoskodó tekintetét. Szeret. Tudom, és még csak ki sem kell mondania. Azt viszont nem, hogy ki ő. Hogy mi a neve, hány éves, hogy milyen ember… Semmivel sem vagyok tisztában, és ez mindennél jobban elszomorít.
Meg fogom keresni azt az illetőt, aki minden egyes éjszaka, míg álmodok, uralma alá veszi a tudatalattimat. Mindig ugyanazt látom, hallom és érzem, mégis mindig annyira újnak tűnik az élmény. Annyira eredetinek, mintha nem is éltem volna át vagy milliószor előtte.  Sötét erdőben járok, ahol minden rideg és idegen számomra. Félek, és úgy érzem, hogy egyedül vagyok abban az undorító rengetegben, és szabad prédaként sétálgatok a fák és bokrok között. Aztán meghallok egy dallamot. Egy csodaszép, tiszta és lágy hang szólal meg mindig, és tökéletességével magasra emel. Szinte szállok, olyan könnyű vagyok, megtelítődök fénnyel és melegséggel. A kis senkiből, aki lenni szoktam, valakivé válok…
Aztán karomon finom fuvallatot érzek, ahogy megérint. Észre se vettem, de már itt is van, és finoman karjaiba vesz. Megpillantom a csodás, tökéletes mosolyát, és megérzem azt a mindennél többet jelentő finom tekintetét, amivel rám néz. Úgy, ahogy senki másra nem láttam még embert nézni. Mintha valami tökéletes, egyedi műtárgyat tartana a kezében, ami többet jelent számára mindennél a világon. Mintha olyasvalaki lennék, akiért akár a Föld is ellenkező irányba kezdene forogni…
- Ne félj, kincsem – szólít meg lágyan. – Sose hagylak el. Hiszen tudod, hogy az én világom csak kettőnkből áll…
Ezután mindig felébredek, izzadtságban úszva. Remegek, de nem érzem magam rosszul. Nem fázok, nem félek. Kellemes melegség vesz körbe, ami a mellkasomból indul. Percekig csak némán fekszek és pihegek, próbálok magamhoz térni. Próbálom nem hagyni, hogy a nemrég bennem letelepedő érzés magába szippantson. Pedig csak egy álom volt mindez, nem? Miért van rám mégis ilyen nagy hatással? Miért érzem néha úgy, mintha valaki figyelne? És ami a legfurcsább az egész életemben… miért nem emlékszem a hatéves korom előtti dolgokra?
Az, ha valakinek amnéziája van és sok mindent elfelejt, az előfordul. De nekem sose volt még csak hasonló problémám se. Nem volt semmi baja a fejemnek, mégsem emlékszek semmire. Úgy, ahogy van, hatévnyi emlék kiesett a fejemből, és még csak ötletem sincs, hogy hol keressem őket.
- Talán a nevelőszüleimnél? – suttogom magam elé halkan a most keletkezett ötletet. Nem, ha tudnának valamit, elmondanák. Már korábban is beszéltünk erről, és ők sem ismerik a részleteket. Az árvaház sem, ahová letettek tíz évvel ezelőtt. Senki sem tud semmit, én pedig belegebedek, hogy senki sem képes válaszolni a kérdéseimre…
A könnyeimmel küszködve szállok ki az ágyból, és mászok el a fürdőig. Magamra kapom a fürdőköpenyemet, papucsba bújok, és lesétálok az udvarra. Mire leérek, már sírok.
- Hall engem valaki?!  – kiáltok bele a söté0t éjszakába, határozottabb és erősebb hangon, mint számítottam. Nem érdekel, ha felkeltek bárkit is, ki kell adnom magamból mindent. Meg kell próbálnom így is, mert különben lassan megőrülök.
Válasz azonban nem érkezik, így megpróbálom újra.
- Tudom, hogy hallasz! Válaszolj már! – kiáltozok, közben szinte fulladozom a saját könnyeimben és kétségbeesésemben.
„Ha válaszolok, úgy kevésbé fogsz szenvedni?”
- Mi? Ez… ez ki volt? – nézek körbe ijedten, mert nem gondoltam volna, hogy bárki is válaszol. A hang pedig olyan könnyedén szelte át az engem körülvevő sötétséget… és ismerős volt. Annak a férfinak a hangja, akivel álmodni szoktam.
„A nevem Praesidium.”
- Praesidium? – kérdezek vissza bizonytalanul. Annyira furcsa név. Milyen nemzetiségű lehet az illető, aki ilyen névvel rendelkezik?
-  Igen, kincsem. Remélem, megbocsátasz – érzem, ahogy valaki hátulról átölel. Nagy és rendkívül meleg test simul hozzám, és valamiért nem érzem azt, hogy olyasmi történt, ami helytelen lenne. Mintha az érintése természetesnek minősülne, és már évek óta ismerném. A kezemet finoman az övére teszem, az ujjaimmal végigsimítok meglepően puha bőrén. Pillanatokon belül pedig az álmaimból ismerős, biztonságot sugárzó illatát is megérzem.
- Miért kéne megbocsátanom? – csuklik el a hangom.
- Mert noha megígértem, hogy örökké együtt fogunk maradni, elhagytalak – hangzik az egyszerű válasz bűntudattal telve, aztán a kezei egyikével elenged, és finoman letörli a könnyeimet. Érintései nyomán még sokáig bizsereg a bőröm, és a hátamon végigfut a hideg.
- Nem emlékszem semmire… - suttogom halkan, és finoman kicsúszva a szorításából fordulok meg, hogy végre a szemébe nézhessek. De olyan sötét van, hogy semmit se látok belőle. Hunyorgok és próbálom a lehető legtöbbet kivenni belőle, de így is alig veszem észre a körvonalait.
- Tudom, mert én vettem el az emlékeidet.  – A hangja teljesen nyugodtnak tűnik, és úgy hangzik, mintha emlékeznem kellett volna rá. De mi az, hogy ő vette el őket? Hogyan tehetne ilyet bárki is?
- Visszakaphatom őket? – teszek fel egy ostobának tűnő kérdést. De ha azt állítja, hogy elvette mindet, talán vissza is tudja adni, bár nem egészen értem, hogy mindez hogy következhetett be.
- Nem, így is veszélynek teszlek ki azzal, hogy most beszélgetünk. Mennem kell – hallom, hogy lép egyet, de mielőtt bárhova is mehetne, szinte rávetem magam, ahogy megölelem.
- Tudnom kell, hogy mindez miért történt! – lábadnak könnybe a szemeim újra, és remeg meg a hangom. – Annyi kérdésem van, muszáj válaszolnod rájuk! Nem mehetsz el csak így, újra!
Úgy látszik, hogy ezzel valamilyen olyan pontra taposok, amivel egy kicsit maradásra késztetem.
- Válaszolok minden kérdésedre, hogy ezután teljes életet élhess. Tudtam, hogy nem leszek képes teljesen törölni magam az életedből, de minél kevesebbet érintkezünk, annál jobb – simít végig a fejemen, és ad egy puszit a fejem búbjára.  – Így ha elfogynak a kérdéseid, nem látsz többet.
- Mi történt azalatt a hat év alatt, amire nem emlékszem? – teszem fel rögtön az első kérdést, ami leginkább nyomja a lelkem.
Hirtelen egy kép jelenik meg előttem. Egy síró, bepólyázott kisbaba az, aki apróságával és törékenységével nem úgy tűnik, mint aki sokáig fog élni.
„A helyzet az, hogy écesen születtél. Az orvosok ezt nem tudták, de amint megláttalak, éreztem, hogy rövid idő van hátra az életedből, mert az emberek, főleg az újszülöttek, nem sokáig élnek ezzel a betegséggel.”
A válasza megdöbbent. Tehát én lennék az ezek szerint emlékből a síró, törékeny kisbaba? És… éces voltam? És még vagyok is? Gyógyíthatatlan beteg vagyok, és nem is tudtam róla? Ez nem lehet…
„Az édesanyád belehalt a szülésbe, te pedig árva voltál. Mikor megláttalak, rögtön elfogott az érzés, hogy a kezembe akarlak venni. Mikor pedig az is megtörtént, képtelen voltam arra, hogy letegyelek. Csupán egy törékeny kis életkezdemény voltál, és nem tehettél az anyád kicsapongó életmódjáról. Igazságtalanságnak tartottam, hogy téged büntetnek azzal a betegséggel olyan dologért, amit el sem követtél. És mivel képességemben állt életben tartani téged, kiloptalak a kórházból.”
Látom azt, amit ő a saját szemével akkor. Érzem a hideg levegőt, és azt, amilyen óvatossággal tartott a kezeiben. Én is ott vagyok, mikor eltűnt a kórházból, és egy egészen más helyen bukkant fel. Látom, ahogy berak a saját ágyába, és órákig telefonál, hogy szerezzen egy nagyobb lakást, külön holmikkal egy kisbaba számára. Egy beteg csecsemőnek, akihez semmi köze nem volt, és akiről mégis úgy döntött, hogy gondoskodni fog. Rólam.
„Azután elköltöztem veled egy békés helyre, ahol az elkövetkező hat évet töltöttük.”
Lepereg a szemem előtt rengeteg rövid jelenet, köztük olyanok, amiken éjjel-nappal csak sírok. Mikor a lefekvéskor énekel nekem, mert semmi más nem képes arra, hogy nyugodalmas ábrándba ringasson, csakis az ő éneke. Azt a dalt adja elő, amely minden álmomba szerepel.
Átélem, mikor órákig meditál és küzd az életemért, hogy legyőzhessem az engem kínzó szörnyű betegséget, és rajtam is átfut a győzelem mámora, mikor sikerült a vírus utolsó mikrorészeit is elpusztítania a szervezetemben.
Én is elmosolyodok, ahogy ő, mikor kimondtam az első szavamat. Egy szeretlek akart lenni, de igencsak gyengére és érthetetlenre sikeredett, ő mégis megértette. És örült neki, mindennél jobban. Mintha csak csodát tettem volna azzal, hogy megpróbáltam hangosan megformálni a szót.
Érzem, ahogy a kezében fogta a fésűt, mikor a hajamat fésülte; és mikor a kezeimet fogta, hogy segítsen megtanítani járni. Engem is átjár a boldogsága, amit az okozott, ha velem lehetett, és mosolyogtam rá.
- Te voltál a fény a sötétségben, ami addig körbevette az életemet. A segítségeddel megtapasztalhattam olyan dolgokat, amiket soha, és olyan életet élhettem, amiről azelőtt csak álmodtam. Egy kis békét hoztál a mindennapjaimba, amik másból sem álltak, csak kegyetlenségből és pusztulásból – ölel finoman magához, és én is hozzásimulok, ahogy az emlékképek az este sötétségébe vesznek.
- Neked köszönhetek mindent… - lábadnak könnybe a szemeim a felismeréstől. Magához vett, mikor senkinek se kellettem, és megmentette az életemet, amire senki se lett volna képes. A családommá vált és foglalkozott velem. Szeretett, de úgy, ahogy egy ember sose tudna.
- Nem, én vagyok az, aki hálával tartozik neked. Megmentettél önmagamtól – suttogja halkan, és még jobban belém kapaszkodik.
- Mi… mi vagy te, ha megkérdezhetem? – távolodok el tőle egy kicsit, hogy még ha a sötétségtől nem is látom, de rá nézhessek.
- Egy emberinek tűnő lény, akinek még sincs köze hozzátok. Cyorita vagyok – válaszol nyugodtan.
- Cyorita? – ízlelgetem a szót, de nem ismerős.
- Igen. Egyes mítoszok szerint Ozirisz küldötte, aki az emberekért, vagy pont, hogy ellenük harcol; más hitvilág szerint angyal vagyok.
- Igen, egy angyal. És vannak szárnyaid is? – csillannak fel a szemeim kíváncsian.
Válaszként kedves nevetést kapok, ami tisztaságával mint egy tökéletes csengő csilingel a hűvös éjszakában.
- Mondhatni.
- És mikre vagy képes? És mennyi idős vagy? – teszek fel még pár kérdést, amik szinte egymást hozzák létre: amint eszembe jut egy, már rögtön másik három is beugrik, így egy szinte végtelen láncot alkotva.
- Olyan dolgokra vagyok képes, amikről az emberek még csak álmodni sem mernek – válaszol sorrendben a kérdéseimre. – Ami pedig a koromat illeti, már Krisztus előtt is éltem.
- Mi? Komolyan? – nézek felé csodálkozva, és számolgatni kezdek. De hiszen akkor már több mint kétezer éves! És hogy lehet képes olyasmikre, amiket állított? Noha hiszek neki, talán emberi mivoltom végett képtelen vagyok elképzelni mindazt, amit képes lehet megtenni.
- Igen – válaszol, és mielőtt bármit tehetnék, villanyok kapcsolódnak fel, és az udvarra nyíló ajtó kivágódik, túloldalán a nevelőszüleimmel.
- Hát itt meg mi a fene történik? – hallom meg Mark, a gondviselőm hangját, de egy kis időbe telik, mire a megszokott sötétség helyét átvett fényt tudom hová tenni.
Mikor sikerül kinyitnom a szemem, ijedten bújok Praesidiumhoz, aki finoman magához ölel. Közben azért ránézek örökbefogadóimra, kedvesen mosolyogva.
- Csupán felkeltetek az éjszaka közepén – int egyet a férfi, akihez szorosan bújok, mire a mostohaszüleim csak kissé álmosan bólintanak egyet, és szó nélkül, mintha mi se történt volna, visszamennek a házba.
- Ezt hogy csináltad? – nézek fel rá, és boldogan veszem észre, hogy az udvaron égő lámpának hála jobban szemügyre tudom venni társalgópartneremet. Egy magas, normál testalkatú, fekete kabátos férfibe kapaszkodok, aki alig néz ki idősebbnek, mint egy huszonegynéhány éves egyetemista. Az arcán ülő kedves mosolytól meglágyul a sötét szemeitől kicsit borzongató tekintete, és a picit rosszfiús hatás, amit a fekete rövid tincseinek határozott arcélére omlása okoz.
- Egyszerűen – válaszol, aztán az arcán lévő mosoly még szélesebbé válik, ahogy rám néz. Valószínűleg észrevette a csodálkozásomat, ami a külső megjelenésére irányul.
- Nocsak, nocsak… csak nem megtaláltunk, Praesidium? – szólal meg egy ismeretlen hang a szólított mögül, aki villámgyorsan meg is fordul. Én csak ijedtemben – amit az ismeretlen bariton megjelenése okozott – a mellkasomhoz kapok, hogy a hirtelen eszelős iramban száguldó pulzusomat kicsit mérsékeljem. Mire észbe kapok, valaki megránt hátulról, és mikor újra földet érzek a lábam alatt, és felnézek; már vagy tíz méterrel messzebb vagyok Praesidiumtól. A vállamat pedig egy ismeretlen, ijesztő arckifejezésű, világos hajú lány fogja.
- Nem fogsz tudni odaszökni hozzá, tehát ne pocsékold az idődet – szólal meg fenyegetően, mire én csak nyelni merek, és egy ijedt pillantás küldök a családomat jelentő személy felé. Praesidiumot azonban túlzottan leköti az őt körülvevő három férfi, akik nem úgy tűnnek, mint akik beszélgetni jöttek.
- Hogy találtatok meg? – néz rájuk fenyegetően a nevelőm, a hátát támadóan kiegyenesítve.
- Nem volt nehéz, mert már mióta a nyomodban vagyunk. Most pedig… eljött a végítélet órája, kedvesem. – Még idáig is ellátszik az elégedett, kegyetlenséget nem ismerő mosolya, amely ijesztően eltorzul az udvari lámpáktól, amik még mindig ontják magukból a fényt, noha a nevelőszüleim már rég felmentek.
Annyira nem értem ezt az egészet… kik ezek? És hogy kerültek ide? És milyen végítéletről beszélnek? Bántani… bántani fogják Praesidiumot? De ha azt is akarják, milyen okból? Megszegett volna valami szabályt azáltal, hogy felnevelt és gondoskodott rólam még régen? Miattam üldöznék?
- Mit akartok Praesidiumtól? – fordulok a nagyban mosolygó felé, aki valószínűleg szintén cyorita lehet, mint a társam.
- Meg kell kapnia a büntetését azokért, amiket tett. Vagy a sok jó mellett nem is említette, hogy egy undorító, mocskos áruló? Egy gyilkos, aki… - nem tudja befejezni a mondandóját, mert Praesidium nem hagyja.
- Már megváltoztam! És pont ti beszéltek? Ti lennétek a jófiúk? Hiszen annyira élvezitek ezt a mostani helyzetet is, és mindent, amivel árthattok másoknak. Ezek lennétek ti, az igazsághozók? – szinte köpi a szavakat, az arcára pedig lenézés ül ki. A hangja olyan erőteljesen hasít az éjszakába, hogy én is érzem benne az élt, noha messzebb vagyok tőle.
- Nos, attól, hogy te nem akarod, hogy tudjon a múltad kevésbé szép dolgairól, azért jogában állna tisztában lennie azzal, hogy ki az, akit olyan hévvel ölelget, és akiben megbízik, nem? – lép hozzám oda a férfi, és finoman megérinti a homlokomat.
Egy tompa, zavaró fájdalom csap le rám; és pillanatok alatt úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Fuldoklok. A kellemetlen érzés azonban enyhül, és ahogy korábban Praesidiummal, most is képekkel telik meg az elmém.
„Vér, és halál. Ez a kettő az, amely Praesidium útját mindig is kísérte. Amerre csak járt, mindenfelé szenvedtek az emberek és pusztulás emésztette fel a csodás vidékeket. Fájdalom telepedett az emberek szívébe és rettegés, mert senki sem tudott véget vetni a kegyetlen tombolásának. Több száz harc zajlott a pusztulásáért, de az emberek képtelenek voltak megállítani. Ő pedig csak halomra ölte őket, nem kímélve sem gyereket, sem nőt.”
Megjelenik előttem egy kép, egy romba döntött városról. Az egész település csak füstölög, és életnek nyoma sincs benne. Az utcákat beborítja a vér és különböző emberi belsőségek, a tetemek pedig szanaszét hevernek a földön. Már a látványtól is rosszul vagyok, és ha ez nem lenne épp elég, érzem az illatokat. Perzselt hús szaga terjeng a levegőben, a papucsom pedig ragacsos a vértől.
„Ugye, milyen borzasztó érzés ott állni? Minket küldtek utána, mikor már az Urunk megelégelte a pusztítást, amit ő okozott.”
Egy újabb kép tűnik fel, amitől még jobban megijedek és elbizonytalanodok, mint az eddig hallott és látott dolgoktól. Praesidium a földön fekszik, körülötte minden csupa vér és… nevet. Hahotázik, majd megfullad a röhögéstől, miközben ott hempereg az emberi belső szervekben és miegymásban. A haja és az arca minden csupa ragadós és nyálkás… ez az egész annyira undorító és gyomorforgató. El sem hiszem, hogy ez ő. Pedig az arca, a haja és minden arra vall, hogy ő az. A tekintete viszont… eszelős, szinte már az őrület határát súrolja…
Mikor magamhoz térek, sírok. Halkan összekuporodok a földön, és zokogok.
- Meria… - hallom meg Praesidium hangját, ahogy a nevemen szólít, és mikor felnézek, összetalálkozik a tekintetünk. – Sajnálom. De hiszen tudod, hogy megváltoztam…
Nem tudok mit mondani. Össze vagyok zavarodva, és… ez borzasztó érzés. Mikor nem tudod, hogy mi a jó, és mi nem; mikor nem tudod eldönteni, hogy mit tegyél. Kevés olyan dolog van, ami ilyen tehetetlenné és kiszolgáltatottá tudna tenni bárkit is.
- Na, még van időnk egy gyors búcsúzásra – szól közbe az ellenséges csapat vezetője. De ellenségek ők egyáltalán? Nem inkább Praesidium a rossz? Vagy… egyikük sem jobb a másiknál? – Siessetek, nem érek rá egész nap. Még sok ilyen mocskot kell bedarálnunk.
- Engedjétek el! – Praesidium hangja nem arról árulkodik, hogy bajban lennénk, mert annyira parancsszerű és visszabeszélést nem tűrő… de a helyzet számomra elég egyértelműnek tűnik.
- Mert? Mit fogsz csinálni, ha bántom? Azt hiszed, hogy el fogom engedni csak úgy, azok után, amennyit tud? – húzódik kegyetlen vigyorra a vezető szája, a szeme pedig ezüstszínűre változik. Olyan hihetetlen mélységként nyílik meg… mintha csak az égre néznék, amely elképzelhetetlen végtelenségével kápráztat el, és nem engedi el a pillantásomat. Belenézve pedig önmagamat látom, mint egy nagy tükör mutat meg engem, kihangsúlyozva minden egyes rejtett hibámat és titkomat. Ilyen lennék? Ennyire belém látnának, már szinte keresztülnéznének rajtam? Ilyen hihetetlen előnye lenne velünk szemben a fajuknak, hogy mint egy száraz falevelet, csak könnyedén továbbfújna? Vagy eltaposna? Ennyire magasabb rendűek lennének?
Végül azonban eljut az agyamig, hogy mit mondott. Meg fognak minket ölni…
- Az Urunkra esküszöm, hogy életem végéig gyötörnélek, olyan megsemmisítő kínokban lenne részed, hogy a ribanc nagyanyád világra jöttének napját is szidnád! – sziszeg fenyegetően Praesidium, majd a szeme neki is ezüstös fénnyel telik meg. Szinte idáig érzem a gyűlöletét, amit az a gondolat kelt, hogy engem bánthatnának. Hogy lehetne ő rossz? Az, amit mond, kegyetlenül hangzik, de ha szeretet van mögötte, lehet ő valami gonosz lény? Lehet-e bárki is gonosz, ha a szeretet és féltés érzése megjelenik benne? Ha ilyen tisztán, kivehetően érzem a jelét annak, hogy bármit megtenne értem?
- Nagy a szád, te dög – válaszol lekezelően a férfi, akit egyre inkább az ellenségemnek érzek. - Kíváncsi leszek, akkor mekkora lenne, ha tollanként csonkítanám meg a mocskos szárnyaidat…
- Kik vagytok ti? – teszem fel végül hangosan is a bennem megfogalmazódott kérdést, kissé ellenszenvesen nézve az újonnan érkezettek legbeszédesebb tagjára. Furcsa amúgy, hogy a maradék három ember… vagy nem is tudom mik nem is nagyon szólaltak meg eddig.
- Cyoriták vagyunk – válaszol az egyik, Praesidium körül sétálgató férfi. Nagydarab, kigyúrt pasas, aki mint egy ragadozó madár köröz a megmentőm körül. – A második nemzetségből, akiknek az a dolga, hogy a hozzá hasonló szennyet eltakarítsuk – bök Praesidium felé.
- Tehát vannak az első generációsok, és vannak a másodikba tartozók, igaz?  - vonom le halkan a következtetést. – De mi a különbség köztetek, és mit tettek az elsősök, hogy üldözitek őket?
- Ők az idősebbek. Mondhatni az elődeink, de elárulták a teremtőjüket – hallom meg a mögöttem álló lány rideg hangját. – Bűnösök, és csak pusztítani tudnak, ezért kell végezni velük. Ha mind elpusztultak, akkor újra beköszönthet a harmónia.
- Azt is kérdezd meg tőlük nyugodtan, hogy miért nem végeznek velem rögtön, és miért kínoznak azzal is, hogy téged bele akarnak keverni – kapcsolódik be a beszélgetésbe Praesidium.
- Ez is a büntetésed része. Minden rossz és mocskos, ami veled érintkezett, így ő is – válaszol neki a vezető. – Ezért kell gyökerestül kiirtani a problémát.
- És ha szükséges lenne, elpusztítanátok egy egész várost? – nézek rá vádlón, mire teljes higgadtsággal válaszol.
- Ha a lehető legkevesebb feltűnéssel meg tudnánk tenni, akár többet is, ha kell.
Szörnyek. Ők mondják jóknak magukat? Ők, akik több száz meg ezer emberi életet feláldoznának, csakhogy megölhessenek valakit? Hát normálisak ezek? Ez az igazságos büntetés? Ez se nem büntetés, se nem igazság. Mert ha az lenne, akkor csak azt kevernék bele, akit kell, és nem bántanának ártatlanokat. De ahogy hallom, ők simán megtennék.
És miért pont Praesidiumot és engem akarnak elpusztítani? A saját szememmel láthattam, hogy miket művelt, de érzem, remélem, és talán… tudom is, hogy megbánta. Hogy soha többet nem csinálna ilyesmit, és ha visszaforgathatná az időt, akkor nem tenné meg azokat a szörnyűségeket. És a háttérből ítélve nem tegnap csinálta azokat a dolgokat, hanem még talán a középkor előtt, az ókorban. Vagy még annál is korábban. Felelősségre vonható több ezer év után bárki is? Főleg, ha már megbánta? Miért nem keresnek olyanokat, akik még most is rosszak, és ártanak másoknak? Hiszen ők talán megérdemelnének, hogy szenvedjenek, de Praesidium… megmentett. És szeretett, és még most is azt teszi… hogy lehetne már gonosz? De hiszen már megváltozott!
Vagy csak én gondolom rosszul? Túl naív vagyok? De van-e jogom elítélni bárkit is? Nincs, ez az egy biztos. És kik ők, hogy azt hiszik, ők mégis megtehetik ezt?!
- Szörnyetegek – morogja Praesidium, és egyszer csak rátámad a vezetőre. Csak egy nagy villanást látok, majd többet, végül mindketten újra megjelennek a kert egy-egy végében. Az ellenségnek semmi baja, de Praesidium a vállát fogja. Megsebesült volna?
- Elgyengültél, Praesidium – nevet fel a férfi, én pedig aggódva nézek a sérültre, aki végül elengedi a vállát, és visszaszól.
- Csak reménykedj, Sceptrum. Szerinted miért Praesidium a nevem?
- Hatalom, mi? – szól lenézően az ezek szerint Sceptrum nevet viselő férfi. – Már ne haragudj, de rohadtul nem tűnsz fenyegető jelenségnek.
- Azt gondolod? – Ahogy Praesidium hangjának helye megváltozik, én is rögtön Sceptrum mögé nézek, ahol most ott áll a társam. Egy újabb villanás következik, és csak azt látom, hogy a másik két férfinak csapódik valaki. Először nem látom, ki volt az, de mikor arra nézek, ahol előtte voltak, meglátom Praesidiumot. A karjait kitárva áll, körülötte pedig… fény keletkezik. Fenyegető, erős, ezüstösen kavargó világosság veszi körbe, mikor megszólal, hangja mintha hangszóróból szólna, betölt minden teret.
- Fél pillanatot kaptok, hogy eltűnjetek, vagy nem fog érdekelni a pusztulásotok – visszahangzanak szavai, mintha csak egy felsőbbrendű lény szólna. Mire körbenézek pedig, az ellenségnek már se híre, se hamva.
A hihetetlen erősségű világosság halványulni kezd, és az udvari lámpák is kialszanak. Semmilyen más fényforrás nem marad, mint Praesidium még mindig ezüstösen kavargó szemei.
- El kell tűnnöm innen – szólal meg halkan, nyugodt hangvétellel. – Még sok hozzájuk hasonló ólálkodik errefelé.
- Ugye velem együtt gondoltad? – kérdezem, mire hozzám lépve felsegít a földről. – Hiszen már tudják a nevemet és hogy hol vagyok, bármikor visszajöhetnek értem.
- Én pedig nem akarlak veszélybe sodorni – suttogja, és óvatosan elkezdi leporolni a pizsamámat. – Magammal viszlek, ha te is azt akarod.
- Még jó, hogy azt szeretném! – kiáltok fel boldogan, de még mindig kicsit hitetlenkedve és kómásan a nemrég történt eseményektől.
Innentől fogva már semmi nem érdekel, ha vele lehetek. Se a nyomor, se a veszély, se semmi más. Csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Hogy mi ketten újra együtt élhessünk, boldogan.
Praesidium végül megfog, és a hátára vesz.
- Kapaszkodj – mondja, és érzem, hogy mosolyog, azzal a szeretettel, amivel mindig is tette, ha rólam volt szó. – Nem lenne jó, ha a közös örökkévalóságunkat rögtön azzal kezdenénk, hogy elhagylak az úton, és futhatok utánad.
(2011.december 20.)

----------------------------------------------------
Hú, jó rég írtam ezt a novellát is (bár belegondolva mostanában nem aktívkodok nagyon írás terén...><), el se hiszem, hogy már lassan egy éves!:D Meg úgy amúgy is nagyon sok régi írásom van, ami még mindig nem került fel... igyekszek haladni Rémálommal is, bár mostanában kegyetlenül sokat kell tanulnom, és a maradék gépidőmet is ritkítják az apu-féle gépeltiltások...:< De azért nem adom fel!:D Meg aztán van egy-egy tervem is (pl. A bérgyilkos bűne-t tervezem fetenni, és írni neki egy folytatásszerűt, bár lényegében csak a másik főhős szemszögéből nyerhetnénk betekintést a novella történéseibe, tehát túlzottan sok újdonságot nem tartalmazna... de valamiért nagyon késztetést érzek rá mostanság:,3). Tehát igyekszek, és köszönöm a bíztatást és érdeklődést, Névtelen Senki!:D Nem is tudod (na jó, szerintem azért igen), hogy milyen jól esik az érdeklődésed :3 Igaz, inkább magamnak írogatok (annyira élvezem, hogy az már ijesztő), de az a legjobb, ha másnak is tetszik, és aki olvassa is élvezi. Vagy utálja. Vagy bármi, csak valami érzelem legyen!:D Úgyhogy nagyon köszönöm, hogy mindig jössz és írsz, olyan érzés, mint egy ijesztő idegen helyen összefutni egy régi jó ismerőssel, és a riadtságból hirtelen kellemes hangulatba csöppenni!:) 

2012. október 13., szombat

Szavak - egyperces

Mondatok. Szavak... betűk egymás mellett, amik végül kerek egésszé állnak össze, és jelentéssel bírnak. Hatalmat adnak. Aki használni tudja a tudását, akár egyetlen szóval hegyeket omlaszthat, háborúkat nyerhet meg. A tudás ismerői reményt adhatnak vagy emberi életeket tehetnek tönkre, változásokat hozhatnak. Nagy felelősség ez, és figyelni kell ezért minden egyes kimondott szóra.
(2012.05.19.)

Igen, enyhén szólva is eltűntem... jó rég jelentkeztem utoljára. Ennek az iskola az elsődleges oka, főleg, hogy ezentúl mindent bele kell majd adnom, hiszen tizenegyedikesként már nagyban befolyásolni fogja a tanulmányi eredményem a felvételi pontjaimat, és ahova menni szeretnék (ELTE japán szak), enyhén szólva  a csillagokat is le kell majd hoznom az égről, hogy bejussak. ^^" De azért majd igyekszem nem nagy kihagyásokkal jelentkezni.
Rémálommal nem igazán haladtam előre (pár oldalam már van a következő fejezethez, de nem sok). Ennek több oka is van, először is egyfajta ihlethiány - tudom, hogy hogyan fog végződni a regény, már most, meg pár fontosabb állomást, de még jobban meg kell alkotnom a világot és a karaktereket ahhoz, hogy ténylegesen tudjak haladni. Aztán mivel ugye light novelnek szánom a történetet... igen, rajzok is kellenének, dolgozom azokon is. :3 Meg úgy mostanában egészen rákaptam a rajzolgatásra is (már ha van rá időm...), elkezdtem egy képregényszerűt (cyberpunk yaoi) is, majd meglátjuk, hogy miként fogok haladni vele. ^^
Gondolkozom amúgy azon is, hogy esetleg rajzokat is tegyek fel az irományok mellé, de akkor meg a deviantArt-os fiókom válna egy picit fölöslegessé. Majd linkelek onnan legfeljebb :)
És dolgozom a Rémálombeli karik adatlapjain!:D (Hehh, a főhősnőn kívül kb. mindenkit megrajzoltam már...^^")


2012. szeptember 7., péntek

Bevetésen (Rémálom 8. fejezet)


Emlékszem, mikor pár nappal ezelőtt Aol egy szokásos reggeli közben közölte, hogy még a héten megkapom a Sötétség Sárkányát, csak pislogtam. Egyelőre nem terveztem magamnak tetoválást, ezért eléggé hirtelen ért, hogy kapni fogok egyet, mondhatni kötelező jelleggel. Viszont hamar túl voltam rajta, még csak arra sem volt igazán időm, hogy előtte izguljak.
Ez a küldetés viszont más. Teljesen más. Hiszen az csak egy számomra is szimpatikus, tekergő jel volt, aminek a sok hasznos funkcióját el is magyarázták, és amúgy sem látták volna a szüleim. Az viszont, hogy emberek közé kell mennem, és közöttük tanulnom meg a kiképzés gyakorlati részét… elég távolinak és furcsának hatott. Nem igazán tudtam elképzelni magam, ahogy valami nyüzsgő városban ugrálok a tetőkön és üldözök valakit, akit kijelölnek számomra. Még szerencse, hogy azért Aol korábban tisztázta, hogy pontosan miket fogunk csinálni, így nem izgultam amiatt, hogy egyedül hagynak, vagy beledobnak a mélyvízbe.
- Éles bevetésnek minősül, de egy darabig semmi kockázatos dolgot nem kell majd csinálnod – próbált megnyugtatni a férfi. – Lényegében az eddig tanultakat nem csak elméletben, de most már gyakorlatban is fogod tudni alkalmazni, mert megmutatjuk a módját.
- De miért pont sima emberek között? Nem fogom lebuktatni magunkat? – problémáztam, bár Aol sok esélyt sem adott.
- Ugyan, mindenre gondoltunk – legyintett. - És hidd el, a kiképzés ezen részét mindenki élvezni szokta, te se leszel kivétel. Fogd fel gyakorlásként, és igyekezz minél több tudást és gyakorlatot magadba szívni.
Csak bólogatni tudtam, bár az arckifejezésem, azt hiszem, elég fancsali lehetett.
Most pedig itt vagyok egy vadidegen nagyvárosban, valahol a világ végén. Tényleg, még az sem biztos, hogy egyáltalán a bázis közelében tartózkodunk, mert pont ugyanolyan módon utaztunk, mint mikor a Conděre egyik főhadiszállására vittek. Azaz minden sötét volt, és igyekeztem nem megmozdulni, sőt, még levegőt is csak félve vettem. Akkor pedig Magyarországról egészen Németországig utaztunk… így azon se lepődnék meg, ha most, az éjszaka közepén, egy mozgalmas, olasz utcácskát néznék.
A pontosabb tájékozódás érdekében jobban megnézem magamnak a helyet, ahol sétálok. Elég széles az út, és nem csak a gyalogos sok, hanem autók is közlekednek. Jól kivilágított egy hely, tele mindenféle, kisebb-nagyobb üzlettel. A tengernyi felirat azonban tényleg nem német nyelvű. De nem is olasz. Furcsa betűkkel vannak teletűzdelve a táblák és a szépen rendezett kirakatok, főleg a kampós magánhangzók szúrnak szemet.
„Hol vagyunk?” – teszek fel egy kérdést gondolatban, várva, hogy valaki válaszoljon. Nem értem, miért vagyok most egyedül, és miért nem lenne jobb, ha mondjuk Dante, vagy akárki velem sétálna.  Igaz, Shigeki próbálta kedvesen előadni, hogy mi hogy lesz, de számomra ez akkor is logikátlan.
- Miután megérkeztünk, el fogunk tűnni. Nem fogsz látni minket, de ott leszünk körülötted és vigyázunk rád – magyarázta. – Ezért ne aggódj, fel fogjuk veled venni a kapcsolatot, és fogunk tudni beszélni.
Nos, azóta meg is érkeztünk, el is tűntek úgy egy fél perce… én pedig bóklászhatok egyedül.
„Lengyelországban” – érkezik válasz Dante hangján. „Pontosabban Poznań városában. Az utca, ahol most sétálsz, az új bevásárlóközpontba visz. Nyugodtan indulj el arra.”
„Rendben” – sóhajtok egyet, aztán kicsit feljebb húzom a pulóverem cipzárját. Nyár van, de úgy látszik, itt hidegebb az idő. Nem rettentően, csak pont annyira, hogy a farmerem mellé kell egy pulcsi is, hogy pont ideális legyen a hőmérséklet. Még jó, hogy legalább annyit elárultak erről a helyről, hogy milyen időjárásra számítsak, így nem egy szál rövidnadrágban jöttem.
„Na, hogy érzed magad?” – érdeklődik Shigeki, és a hangján érzem, hogy mosolyog, miközben engem kérdezget.
„Furcsán. Talán azért, mert egy teljesen idegen helyen vagyok” – válaszolok, közben pedig egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrök. „Amúgy jól gondolom, hogy mindenki hallgatózik?”
„Igen. Ha jobban koncentrálsz, érezheted is, hogy ki merre van. Próbáld ki.”
Hát legyen! Hiszen pont ezért vagyok itt, nem? Úgyhogy végül lecsukom a szemem, hogy a koncentrációm ne szakadjon meg a sok körülöttem sétálgató ember miatt, akiknek már a látványa is összezavar. Meg is állok, és próbálok valamit érezni. Bármit, ami nem megszokott, és legnagyobb meglepetésemre egyre jobban bizseregni kezd a testem. Aztán kinyitva a szemem, egészen újfajta látvány fogad.
A járókelők körül mindenféle szín kavarog. A furcsa, ruhaanyagszerű valamik úgy tekeregnek, mint a kígyók. Végigfutnak az emberek bőrén, de jobban megfigyelve őket rájövök, hogy a sétálók energiáját látom. Eszembe jut ugyanis, amit Dante mondott még, mikor beszéltünk. Tehát ez a belőlük áradó, mindenfelé ágaskodó, szinte élőlényként pulzáló fényesség lenne az energia?
- Azt hiszem, látok valamit. A járókelők szinte világítanak… - suttogom halkan, maga elé meredve.
A látvány elképesztő, főleg, mikor két ember elhalad egymás mellett, és az energiáik összekapaszkodnak. Mint a kémiában, mikor a két atommag vonzza egymás elektronfelhőjét. Elég furcsa, hogy pont ez jutott az eszembe, de tényleg. Az egyik nő energiájából egy kicsi leválik, ahogy beleolvad a véletlenül belefutó férfiéba. És fordítva is igaz, a hölgy szinte rögtön „visszalopja” az úrtól az elvesztett mennyiséget.
„Igen, az a felszíni energiájuk. És most pont láthatod is azt, amiről Shigeki még az első alkalommal beszélt. Az emberek akaratlanul is áramoltatják maguk között, akár még akkor is, ha csak elhaladnak egy más mellett. És ha valakire jobban ráfókuszálsz, akár még az életenergiáját is láthatod.” – Noha Aol beszél, meglepően elégedettnek hallatszik. - „Nem is baj, ha minket még nem érzékelsz, az még túl nagyon nagy lépés lenne. Nézelődj csak!”
„Normális, hogy a szivárvány minden színében pompáznak? És miért van az, hogy mindenkit másféle árnyalatok lengnek körbe?” – bombázom őket a kérdéseimmel.
„Igen, normális. A helyzet az, hogy minden energia állaga egy picivel másabb a tulajdonosok miatt. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy két azonos energiafélével sem fogsz találkozni” – magyaráz Dante. Jó végre az ő hangját is hallani, egész eddig hallgatott. - „Viszont a sokféle színt csak az agyad hozza létre a tapasztalatlanságod miatt. Úgy értem, hogy a valóságban az energia nem színes, csak azért ilyen, hogy meg tudd különböztetni az egyes emberekhez, tárgyakhoz és élőlényekhez tartozóakat. Később, ha tapasztaltabb leszel, már az állapotuk alapján meg fogod tudni különböztetni őket. Addig marad a szivárvány-hatás.”
„És ez a látás akkor olyan dolog, amit szabályozni tudok, ugye? Hogyan… kapcsoljam ki?”
„Mindent az akaratoddal irányíthatsz. Még az elején kicsit nehezebb lesz, ezt, gondolom, érzékeled, mert bizonyos körülményeket még nem tudsz figyelmen kívül hagyni. Egy kis gyakorlás után azonban futás, ugrálás közben is képes lehetsz feléd száguldó golyók elől kitérni, vagy olyan csapásokat viszonozni, amiket még elképzelned is nehéz” – válaszol Shigeki. - „Csak légy türelmes magadhoz. Ha kell, állj meg és csukd be a szemed, később menni fog ezek nélkül is. És amúgy igen, az akaratoddal tudod befolyásolni, hogy mit láss és mit ne.”
Ez valami eszméletlen! Már maga a helyzet is! Ha bárki azt mondta volna nekem, hogy most itt fogok állni az otthonomtól két országnyi távolságra és ilyen fantasztikus dolgokat tapasztalni, valószínűleg ostobának tituláltam volna. De mégis. Itt vagyok, és már nem is fázok, egy kicsit sem. Sőt, melegem van, talán az izgalomtól. És ez csak fokozódik, mikor jobban körbenézek. Mindent sokkal tisztábban, sokkal élesebben látok! Elég egy messzi, kevésbé megvilágított házra néznem és arra gondolnom, hogy jobban szeretném szemügyre venni… mintha csak reggel lenne és ott állnék előtte! Minden színekkel teli és hihetetlenül pontos. Pedig a valóságban több húsz-harminc méterre van tőlem az épület, még azt is meg tudnám mondani, hogy az ablaka mögött milyen színű a sötét szoba. Istenem, ez tényleg hihetetlen! Annyira abszurd, mégis csodálatos…
És ez nem minden. Ahogy Aol is javasolta, egy ismeretlen emberen legeltetem a tekintetem, és pillanatokon belül meglátom a mellkasából kiáradó fényt. Sokkal erőteljesebb, sőt, szinte összehasonlíthatatlanul erőteljesebb, mint a felszíni energiája. Ott örvénylik benne, és innen érzem a saját mellkasomban is, ahogy pulzál.
Ezzel együtt azonban meg is hallom az illető szívdobbanását. Ahogy a tüdejébe szívja a friss levegőt, ahogy zubog a vér az ereiben. Az illata… Jézusom, hiszen vagy tizenöt méterre van tőlem és távolodik, mégis érzem a számban a drága parfümjének az aromáját! És egyszerűen meg is tudom állapítani, hogy epres felhő lengi körbe, ami olyan könnyed és lágy, hogy ha akarnám, akár tényleg bele is haraphatnék.
Ha pedig már az illatoknál vagyunk, hirtelen meg is csap vagy ezerféle aroma, amik mind itt lebegnek körülöttünk. Normál esetben biztos nem is éreztem volna, most viszont képes vagyok rá. És a hangok! A sok cipő, ahogy a járda kövein koppan, a ruhák súrlódása és a kocsik agresszív, szinte mindent elnyomó morgása…
Ahogy ez a sok új élmény rám zúdul, hátratántorodok. Ez egyszerre túl sok, csak az előbb képtelen voltam felfogni, és a fejem iszonyatosan elkezd hasogatni. Mintha sikítoznának a fülembe, a hajamat tépnék és minden szag az arcomba csapódna…
„Zárd ki őket, kislány” – hallom meg Dante hangját távolról. - „Csak az én hangomra figyelj, mindent mást dobj ki a fejedből!”
„Nem megy!” – sikítom, és a kezem már a fülemre tapasztom, levegőt pedig csak a számon keresztül tudok venni.
„Dehogynem, csak figyelj ide! Ahogy képes voltál felerősíteni őket, úgy le is halkíthatod mindet olyan szintre, ahogy normálisan érzékelnéd. Csak koncentrálj!”
És igaza van. Beletelik egy kis időbe, de aztán minden újra távolinak tűnik. A zajok lecsendesednek, az illatok visszahúzódnak, az éjszakai színek visszatérnek. Újra nyugalom vesz körbe. Hála Istennek…
„Jól van, kislány. Ügyes voltál.”
A szememet kinyitva egy nőt látok, aki aggódva áll előttem. A keze közel van hozzám, de valószínűleg nem mert hozzám érni. Lány hangon, szinte suttogva kérdez valamit, de mivel nem tudok lengyelül, csak pislogok felé. A kezeimet leengedem a fülem mellől, és próbálok nyugodt maradni.
„Koncentrálj a hölgyre, és arra, hogy jól vagy” – adja Shigeki a következő utasítást. „Sugalld számára az üzenetet, hogy minden rendben van. Küldj felé pozitív energiát!”
Jézusom, és azt hogy kell? Könnyű olyan távolról irányítgatni, mikor itt van egy vadidegen, kedves, aggódó, fiatal nő, és nem tudom, mit reagálhatnék minderre… Főleg, hogy az előbb még sehol se volt, most pedig ilyen hirtelen előttem termett…
„Ezt most úgymond saját csatornáról küldöm, tehát a többiek nem hallhatják.” – Dante az. Vajon mit akar mondani, ami annyira titkos, hogy nem hallhatják a többiek? - „Emlékszel, mikor mesélted, hogy Kia próbált megnyugtatni? Pozitív energiahullámokat küldött feléd. Tedd ugyanezt a nővel! Koncentrálj, és mikor érzed, hogy bizseregni kezd a bőröd, akkor finoman érintsd meg a kezét. Nyugodtan mondhatod neki magyarul, hogy minden rendben van.”
„Jézusom, Dante! Ez nem fog menni!” – aggodalmaskodok, mikor a hölgy megint megszólal. Persze ezt sem értem, és valamiért hihetetlenül furcsa érzés tölt el. Mintha az idő elnehezülne, gondolatok tucatjai futnak át rajtam, az idegen szája viszont rémesen lomhán mozog, és még mindig a kérdést teszi fel. Kicsit összeszedve magam, és figyelmen kívül hagyva a környezetem hirtelen lelassulását, megpróbálom Dante tanácsát követni.
Csak meredek magam elé addig, míg megérzem, hogy újból a furcsa bizsergés tölt el. Akkor aztán megérintem a nő meleg kezét, és mélyen a szemébe nézek. A világ pedig kifordul önmagából. Megváltozik a nézőpontom, és mikor végül megállapodik, valahogy önmagamat látom. Először fel se fogom, hogy mi történhetett, de aztán megpillantom az idegen nő kezét, amit felém nyújtott. Hol vagyok most, hogy az idegen kézfejet a sajátomként látom? Még megmozdítani is képes lennék! Szerepet… szerepet cseréltem volna a nővel? A nő fejében vagyok?
A válaszokat hamar megtudom, mikor furcsa hangokat kezdek el hallani. Nem az utcáról jönnek, mert nem távoliak, közeliek, mintha gondolatok lennének. Zavaros, össze-vissza száguldó szavak és mondattöredékek, amik között szinte elveszek. Aztán valahogy kikerülök a rengetegből, mert a világ ismét összefolyik. Az egyik pillanatban még magamat látom, ahogy kicsit sápadtan szólásra nyitom a számat, aztán a sötét, éjszakai égboltot pillantom meg, és végül, miután pislantok egyet, már az idegen nőt látom magam előtt.
Meglepetésemre halványan elmosolyodik, aztán mond még valamit, végül int egyet és elmegy, mintha semmi se történt volna. Szívem szerint összerogynék, és mivel a lábaim eléggé rogyadoznak a sok mindentől, amin ebben a pár percben keresztülmentem, nem is esne nehezemre. Viszont összeszedem magam, és csupán egy hosszú, fáradt sóhaj hagyja el a számat.
Először fel se tudom fogni, hogy mi történt. Az ő szemeivel láttam! Nem tudom, hogyan sikerült abba a helyzetbe kerülnöm, de így volt!
„Szép volt, nagyon ügyes vagy, Zara!” – kiabál elismerően Laa, aki nem is tudom, miért hallgatott eddig. Belegondolva azonban csak pár harcos meg az oktatóbrigádom jött el, és ő talán csak azért csatlakozhatott, mert Aol megengedte. Így viszont, gondolom, csöndben kellene lennie és néznie, ahogy bénázom.
„Mit is csináltam pontosan? Mi… mi történt?”– kérdezek vissza bizonytalanul. Még mindig a történtek hatása alatt vagyok, a mellkasom csak úgy dübörög.
„Manipuláltad” – hallom meg Tsukasa mély hangját. A baritonja bíztató, de mégis annyira nyugodt, hogy egy kevés higgadtságot rám is átragaszt. - „Vagy legalábbis megpróbáltad. Egyértelmű volt, hogy mit láttunk. A fejében jártál, de normális, hogy nem sikerült elsőre elérned, hogy megnyugodjon és elmenjen. Jóval többet tettél, mintha csak pozitív energiát áramoltattál volna belé, de nem tudhattad, hogy manipulálni nem ilyen technikával szoktunk. Mikor pedig láttuk, hogy nem sikerült neked rávenned a távozásra, elküldtük mi.”
”Értem. De miért lassult le hirtelen minden? Nagyon… nagyon abszurd volt. És manipulálni hogy kell akkor?”
„Emlékszel, mikor azt beszéltük, hogy mi is emberek vagyunk?” – Úgy néz ki, Shigeki leváltja az inkább csak megfigyelőként jelenlévő Tsukasát. Válaszként csak bólintok egyet, az eddigiek alapján úgyis szemmel tartanak. Az meg, hogy pár vadidegen lengyel dilisnek néz, amiért itt mutogatok meg bólintgatok magamnak… hát most valahogy nem tud érdekelni.
„Nem csak fizikailag, de szellemileg is, mondhatni, fejlettebbek vagyunk. Ezért van az, hogy bizonyos szituációkban az agyunk olyan szinten aktív, hogy minden más, a környezetünkben végbemenő változás hihetetlenül lassúnak tűnik. Persze ez nem így van, csak az elménk olyan gyorsan tud kattogni egy-egy élesebb helyzetben, hogy noha egy normális embernek ideje se lenne reagálni, mi képesek vagyunk az alatt is taktikázni. Először még furcsa, de utána, főleg ha már tapasztaltabb leszel, természetesnek fog tűnni, sőt, az emberekre is, mint lassú csigákra fogsz tekinteni.”
Hát, enyhén szólva is furcsa jelenség. Nem is tudom, hogy jó vagy rossz értelemben-e, de tényleg az. Olyasmi, mint amikor az embernek rémálma van, és lelassul minden, az álmodót is beleértve. Így viszont inkább hasznos, mintsem gátló hatású.
Ami még érdekesnek minősül számomra, az az, hogy nem vagyok letört. Hiszen eddig minden jól ment, most viszont elég béna voltam, és teljesen mást csináltam, mint kellett volna. És mégse érzem magam rosszul. Sőt, minden rendben van, abszolút nem vesztettem el a kedvem. Aol jól gondolta, tényleg elég élvezetes a kiképzésnek ez a része… És már nem is hiszem magam annyira tudatlannak. Persze még közel sem tudok olyasmiket, mint a többiek, de már inkább érzem magam ennek az új világnak a tagjaként, mint kirekesztettnek vagy újoncnak. Kevésbé tűnik mindez valami távoli, elvont témának, mint mikor valaki a varázslásról beszél.
Az egyetlen, amit negatívumként hozhatnék fel, az a fáradtság. Nem vagyok persze halálosan kimerült, de picit megviseltek az eddigiek.
„Ami pedig a manipulációt illeti… sokfajta létezik, és nem akarom most halálra részletezni, mert még elvesznénk a részletekben” – folytatja Shigeki. - „Annyi a lényeg, hogy ha szeretnénk rávenni valakit valami megtételére, nem kell ahhoz a fejében kutatnunk, mert az túl hosszadalmas és macerás lenne egy húzós helyzetben. Ilyenkor általában csak energia felhasználásával utasítjuk valamire. A másik fejében kutatás általában információszerzés, vagy pont, hogy valaminek az eltávolítása végett használatos.”
„Emlékszel a kislányra és az apukájára a panelben?” – kérdez Dante.
„Igen. Hogy kapcsolódnak ők ide?” – Lehet, hogy én vagyok buta, de nem igazán értem az összefüggést. De Dante úgy látszik, pont ezt akarja megmagyarázni nekem.
„Szerinted egy óvodás kislány engedné egy ijedt, véres és szakadt ruhájú, nem utolsó sorban vadidegen lánynak, hogy lefektesse aludni? És lehet, hogy gyerek, de ők sem ostobák, felismernek egy fegyvert.”
„Ezzel azt akarod mondani, hogy akkor manipuláltad? Azért, hogy lefektethessem?” – Nem sokon múlik, hogy eltátsam a számat.
Csak az tart vissza, hogy tudom, rögtön felfigyelnének rá a többiek, és akkor kiderülne a kis beszélgetésünk. Valahogy akkor annyira riadt voltam, hogy ez fel sem tűnt, de most, hogy Dante felhívta rá a figyelmemet… tényleg logikátlan lépésnek látszik a lány viselkedése. Most már azt is tudom, hogy miért…
„Igen, pont, ahogy Shigeki mondta” – csatlakozik a beszélgetésbe Aol, a figyelmemet Dantéról rájuk irányítva. - „Na, ne csak állj ott, hanem kezdj el sétálni! Ideje lenne a legalapvetőbb és legfontosabb dolgot átvennünk, mielőtt erőtlenül lehuppansz az egyik padra.”
„Csak nem energiát kell szívnom valakiből?” – pislogok kissé szerencsétlenül.
„Inkább mondanám úgy, hogy több emberből” – javít ki Aol. - „Mint láthatod, ha megint arra koncentrálsz, sokféle energia leng körbe, ami körülötted lévő emberekből áramlik. Ilyen tömegben a legegyszerűbb összecsipkedni valamennyit. Próbáld csak ki! Menj a közelükbe, és próbáld magadba szívni a levegőben szálló energiákat!”
„Rendben” – válaszolom, de még nem tudom pontosan, hogyan fogom mindezt kivitelezni.
Hiszen egyszerű volt úgy energiát magamhoz venni, hogy Shigeki kezéhez hozzá tudtam érni. Így viszont… ötletem sincs, hogy mihez kezdjek. Sőt, még akkor se tudtam, hogy pontosan mit is művelek.
De azért elindulok arrafelé, amerre egy kisebb tömeg összeverődik. Útközben igyekszek koncentrálni, mert nem akarom, hogy míg állok és megpróbálom elérni, hogy az energiáikat lássam, nagyon lehagyjanak. Azért este meg sok ember ide vagy oda, feltűnő lenne, ha utánuk futnék úgy, hogy nem ismerek onnan senkit se. Kis távolság persze az emberek között is van, így rájövök, hogy azért verődtek össze egy kis csordává, mert mind a bevásárlóközpont felé igyekszenek. Ami szerintem amúgy már nincs nyitva. Tényleg, meddig fogadhat vásárlókat a pláza? Szerintem legfeljebb tíz óráig, most meg már legalább éjfél van, ha nem több. És mégis mennyi ember szaladgál itt… Lengyelországban valami ünnep lehet? Vagy akár azt is kinézem a többiekből, hogy pár munkából hazafelé tartó embert idetereltek, hogy kedvemre futkoshassak meg bénázhassak körülöttük, akár órákon keresztül. Azt leszámítva, hogy nincs valami meleg és éjszakához képest egészen sok kocsi meg gyalogos közlekedik, minden normálisnak tűnik. Egészen addig, míg sétálás közben sikerül elérnem a kívánt hatást, és szép lassan bekúsznak a szivárvány színei a látóterembe. Az azért cseppet sem mondható átlagos látványnak.
„Miért vannak itt ilyen sokan?” – kérdezek, közben pedig kicsit felgyorsítom a tempót, hogy jobban beérjem az embereket. Azért mégiscsak jó lenne tudni, hogy mi folyik itt.
„Ma van a nagy bevásárlások napja, így sok üzlet, köztük a teljes bevásárlóközpont is, egész nap elérhető a látogatók számára” – válaszol Nero, én pedig csak lépkedek tovább, magam elő sóhajtva. Tehát ezért van ez a nagy tömeg. „Így nem feltűnő, hogy a sok ember között gyakorolsz. „
Na, most már minden érthető. És a rengeteg energia, ami itt cikázik az orrom előtt… szinté kész gyorsbüfé lehet a többieknek. Bár akkor nekem is annak kéne lennie.
Kíváncsian nyújtom ki a kezem egy selyemként lágyan sikló energiadarab felé, és halványan elmosolyodva tapasztalom, hogy amint a közelébe emelem a kézfejem, az felém mozdul. Aztán finoman ráomlik a bőrömre, mint valami ruhaanyag, és végül egy kis bizsergés keretében a testembe olvad. Nem is olyan nehéz, mint gondoltam, hiszen csak felé nyúltam és arra gondoltam, hogy a részemmé akarom tenni, és az idegen energia máris belém olvadt. Először még világossárga színe volt, aztán mikor végigmászott a bőrömön, már fehér színe lett, mint a körülöttem lebegő felszíni energiának.
„Látod? Megy ez!” – kacarászik halkan Laa, én pedig boldogan elmosolyodom.
„Igen, nehezebbnek hittem. Furcsa, olyannak tűnt egy pillanatra, mintha élne…” – gondolkozom hangosan, aztán további információkat követelek. - „És mennyi energiát tudok majd tárolni? És egyszerre felhasználni? Vannak limitek, igaz?”
„Nos” – kezd bele a válaszadásba Shigeki. Úgy néz ki, hogy az elméleti dolgokat ő magyarázza el nekem, Aol pedig a részletekre ügyel, és hogy pontosa információkat kapjak. A többiek is beszélnek néha, az igaz, de úgy tűnik, egyelőre a kiképzés javát a japán fiú vezeti. - „A saját felszíni energiád több mint ezerszeresét tudod magadban tárolni, de egyénenként változó, hogy ez a sok minden meddig és hogyan tartható kordában. Viszont ha úgy érzed majd a későbbiekben, hogy túl sok energiád van, a fegyveredbe vagy a Sötétség Sárkányába is zárhatod, majd megtanítjuk ennek a módját. De hidd el, inkább mindig energiahiányod lesz, mintsem azért szenvednél, hogy milyen sok van. Észre fogod venni, hogy hiába szívsz el sokat, pillanatok alatt elfogy, így erre mindig ügyelni kell. Az energiafelhasználás pedig mindig egy adott technikától függ. Van, ami bonyolultabb, az általában többet visz el belőled, míg egy egyszerűbb kis trükk kevesebb felszíni energiát igényel. De ez is egyénektől függ, és főleg attól, hogy valaki mennyire jártas navitas. Nem egyszer találkoztam én is azzal, hogy ha egy alacsonyabb rangú energiavámpír próbál végrehajtani egy nehéz feladatot, sokkal több energiába kerül neki, mint egy erősebb társának. De a kortól elkezdve a tehetségen és érzéken keresztül sok körülményen múlik, tehát általánosságot itt sem tudnék mondani.”
„Fölösleges is, nálunk több a kivétel, mint a szabály…” – Na, Aol csak nem mosolyog? A hangsúlyából úgy néz ki, jó kedvében van. -  „Szívd tele magad, amennyire tudod, aztán kapsz pár játékosabb feladatot is, hogy ne unatkozz.”


Egészen hamar elment az a pár óra, amit a „játékos feladatok” megoldásával töltöttem. Először, mint ahogy Aol javasolta, még több energiát vettem magamhoz, és egy idő után rájöttem, hogy nem csak bizsergek, de határozottan éberebbnek és erősebbnek érzem magam. Utána pedig különböző nyomokat kellett követnem és bizonyos elrejtett tárgyakat megtalálnom azáltal, hogy az egyes érzékeimet jobban felerősítettem. Például üldözőbe kellett vennem az egyik harcost, és a lábaimba irányított energiával a sokszorosára tudtam növelni a gyorsaságomat. Aztán a sötétben kellett különböző hangokat követnem, egy-egy apró tárgyat megtalálnom és hasonlók. Tényleg nem voltak olyan nehezek, de azért mégiscsak kihívást jelentett a véghezvitelük. De egyben élveztem is, igazán jól szórakoztam, míg a vadidegen városban bolyongtam. És egészen ki is fáradtam, de amint elhaladtam pár ember mellett és sikerült beleakaszkodnom az energiáikba, máris pótoltam az erőmet. És furcsa, de még csak szomjas se vagyok, pedig már vagy két órája tart a kis bevetés.
Aol azt mondta, hogy már csak egy kis küldetés van hátra, és mára végeztünk. Éppen oda tartok, úgy utasított, hogy a főtérre menjek a további információkért. Pont kilépnék az egyik folyosóról, mikor azonban egy hangos kiáltásra rögtön megáll a lábam a levegőben.
„Megtámadtak minket!” – kiabál Nero. - „Maradj ott, Dante és Shigeki már elindultak érted!”
Mi?! Megtámadtak? Pont most és pont itt? Hát ilyen nincs! Elég hallanom Nero szavait, és máris a hideg kiráz. A gyomrom pedig kavarogni kezd, ahogy eszembe jut, hogy a legutóbbi hasonló helyzet milyen kellemetlen volt számomra. És furcsa, de elkezd bizseregni a bőröm is, méghozzá máshogy, mint ahogy „normális” lenne. Inkább olyan, mintha nyomás nehezedne rá. Talán az adrenalintól?
Viszont akkor ezek Zrícék lesznek, másnak nem lenne oka bántani minket. De miért? Nem értem… Talán azért, hogy most felhasználjam a segítségét, és minél hamarabb megszabadulhasson az adósságunktól? Más ötletem egyszerűen nincs. Így pedig el tudja érni, hogy legközelebb teljes erőből ronthasson ránk. Mert azt abszolút nem akarom, hogy nekiálljanak ölni egymást. Pedig most igazán jól éreztem magam… miért kell mindig történnie valaminek, ami aztán elrontja a kedvemet? Tudom, hogy nagy luxus lenne, ha minden jól alakulna, de hogy mindig a legkevésbé megfelelő pillanatban vesznek rossz irányt az események… valaki biztosan nem szeret odafent.
Próbálva nem kétségbeesni, visszalépek a sikátorba, és a falhoz lapulok. Nero azt mondta, hogy maradjak. Dante és Shigeki úton vannak ide, hozzám… remélem, hogy sietnek.
„Úton vagyunk, kislány!” – Dante az, és így egy nagyot sóhajtok. Nyelni is szeretnék, mert egy pillanat alatt kiszárad a torkom, de a keletkezett kis gombóc megakadályoz ebben. Aztán hallom, amint Dante kiált egyet, de mielőtt ijedten kérdezgethetném, hogy mi a baj, már újból beszél. - „A franc, rengetegen vannak… Figyelj, próbálj meg eltűnni előlük, jó? Mint legutóbb, ahogy lakótelepen csináltuk.  Legyél minél inkább az emberek között, próbálj meg nem kitűnni.”
Mint múltkor a lakótelepen? Először nem értem, de aztán azt hiszem, minden a helyére kerül. Dante azért kérdezte, hogy hol van a környék csomópontja, mert oda akart elbújni velem, az egyik panelbe. Ahol sok az ember és az… energia? Lehet, hogy van valami a navitasokban, ami nem olyan feltűnő, hogyha sok ember van körülöttük? Bár lenne esélyem megkérdezni! Így viszont csak kilibbenek a sikátorból, amint arra jár egy csapatnyi ember. Próbálok becsatlakozni hozzájuk, lehetőleg úgy, hogy ők se igazán vegyék észre.
Sikerrel járok, és áldom az eget, hogy nem is szólnak hozzám, csak mennek előre. Pont ellentétes irányba haladnak, mint ahogy a bevásárlóközpont van, és miután pár utcányit haladunk, kicsit megnyugszom. Igyekszem nem állandóan a körülöttünk lévő utcákat és sötétebb sarkokat bámulni, mert egy külső szemlélő akkor rögtön kiszúrhatná, hogy valamiért ideges vagyok, de nehezen fogom vissza magam. Azt viszont észrevettem, hogy már kevésbé bizsereg a kezem. Minél messzebbre jutunk a boltok közeléből, annál inkább elmúlik. Lehet, hogy nem is az adrenalin a valódi ok. Hiszen még mindig izgulok és remegnek a végtagjaim… Talán inkább a harchoz lenne köze?
Istenem, de irritáló, hogy nem tudok semmit! Csak sétálok teljesen egyedül, de nem szól hozzám senki. Egyedül vagyok, csupán pár vadidegen lengyel polgár baktat velem az éjszakában.
- Zarabel – suttog valaki a fülembe, de először nem tudom, hogy ki az. Csak ijedten ugranék fel, viszont finoman a szám elé teszi a kezét és megakadályoz így a felkiáltásban. – Ne aggódj, semmi baj.
Nincs baj? Majdnem megáll a szívem, úgy megijedtem! De aztán oldalra nézek, és egy barna hajú fiút találok magam mellett.
- Kano? – pislogok meglepetten. Csak suttogva kérdezem, szinte nem is hiszek a szememnek. Ő csak bólint, és elmosolyodik.
- A környéken jártam, és éreztem, hogy baj van – bök a fejével a hátunk mögé. – Aztán véletlenül megláttalak, gondoltam jól jöhet egy kis védelem.
- Igen… - habogok, aztán nyelek egyet. – Annyira borzasztó… és hirtelen jött, nem is tudom, mit csináljak…
- Igen, sose fogom tudni megérteni, hogy miért teszik mindezt – sóhajt, aztán finoman átkarol. Annyira jól esik, hogy itt van velem! Sokkal jobb, mint egyedül sétálni, görcsbe rándult gyomorral, teljesen tudatlanul… És vigyázni fog rám, ha jól értettem.
Erről viszont rögtön eszembe jutnak a többiek. Mit fogok csinálni, ha bajuk esik a támadásban? És ha mind meghalnak?! Dante azt mondta, hogy rengetegen vannak, talán többen is, mint ahánnyal el tudnak bánni. Én… nem akarom, hogy miattam bajuk essen! Hogy meghaljanak, míg én a gyengeségem miatt inkább elmenekülök és messze rejtőzöm! Segíteni akarok, véget vetni ennek az egésznek, de nem tudom, hogyan… vagy mégis? Zríc lóg nekem egy szívességgel. Megkérem, hogy állítsa le a támadást. Hogy hagyjon minket békén, legalább egy rövidebb időre… Valószínűleg ezért csinálta. Hogy ne legyen legközelebb esélyünk arra, hogy megússzunk egy ilyen csapást. Hogy akkor eltöröljön minket. De nem tudok most mást csinálni, nem jut jobb az eszembe, hiába gondolkozok… Inkább részt veszek az ő kis tervében. Győzött.
Végül megállok, a csoportom pedig halad tovább, egyedül Kano marad mellettem. Könnybe lábadnak a szemeim, de nem akarok sírni. Most nem szabad, nincs itt az ideje. Így egyszerűen csak megtörlöm a szemeimet, próbálva fenntartani a látszatot, hogy milyen kemény vagyok. Hiszen most üzletelni fogok Zríckel, nem tűnhetek gyengének. A többiek kedvéért és épségéért ki fogom bírni. Kano csak halványan mosolyog, de nem szól semmit. A tekintetével bíztat, és simogatja a hátamat, ami kicsit tényleg segít, hogy egy picit jobban legyek.
- Muszáj lesz tennem valamit… - szólalok meg halkan, a hangom elég rekedt.
- Az lesz a legjobb, ha várunk egy picit. Ugye tudod, hogy nem mehetsz oda?
- Igen, de nem is kell. – Kano csak értetlenül, de picit kíváncsian néz rám. Én pedig lépek egyet előre, és megköszörülöm a torkom. Aztán miközben lassan elered az eső, egy nevet kiáltok jó hangosan, hogy akinek kell, biztosan értesüljön róla, hogy szólítom.
- Zríc!
Utána pedig imádkozom, hogy halljon engem. Hogy idejöjjön és véget vessen a támadásának.

2012. augusztus 31., péntek

Katana és kunai

Hiába indult jól az este, mint tudjuk, bonyodalmak mindig jönnek. Mert az a jó az életben, hogy bármi megtörténhet, és az a rossz, hogy meg is történik. Méghozzá a lehető legrosszabb események, és ami a leginkább irritáló tud lenni, hogy mindig a legkevésbé megfelelő időpontban.
A mai küldetés igencsak egyszerűnek tűnt: azt a feladatot kaptuk az urunktól, a köztiszteletben álló Chikamatsu Keitaro nagyúrtól, hogy egyik, a levesébe piszkító főnemest, Kasai Ninsei-t kivégezzük. Méghozzá este, nyomok nélkül.
Ninják lévén az osonás nem okozott gondot, olyan hangtalanul érkeztünk el a helyszínre, mintha csak egyek volnánk a levegővel. Pillanatok alatt elfoglalta a helyét minden emberem, én pedig idejében jeleztem az aktív tagoknak, hogy indulhatunk befelé, míg a többiek kint fognak várni, és csak akkor szólnak közbe, ha szükséges. Egyszerűen bejutottunk, minden még ébren lévő szolgát kijátszva, ha kellett, el is kábítottuk őket. Mivel Chikamatsu nagyúr nem akarta, hogy bármilyen merényletre utaló jelet hagyjunk magunk után, a célszemélyen kívül mást nem szándékoztunk megölni. Nos, ez az, ami nem sikerült, mert mikor a Kasai Ninsei szobája felé tartottunk, igencsak meglepődtünk, szembetalálkozva egy szolgával. A sötétben nem láttuk pontosan, hogy ki lehet, de egy katana a hüvelyéből kihúzását követő félreismerhetetlen hangból rögtön rájöttünk, hogy nem akárkivel lehet dolgunk. A fegyverrel felszerelkezett illető rögtön meg is indult felénk, a zajokból pedig pillanatok alatt felismertem, hogy nincs egyedül: legalább három ember követi. Kivetettük magunkat az épületből, a nyomunkban loholók azonban két harcosommal is végeztek, mire végre kiértünk a díszes palota előtti udvarra.
Akkor leadva a vészjelzést hívtam küzdeni az addig inkább csak szemlélődő ninjáimat, és én magam is belevetettem magam a küzdelembe, amibe addigra pár, a zajoktól felébredt szolga is csatlakozott, még inkább megnehezítve a dolgunkat.
Az öldöklés a fáklyákkal megvilágított udvaron zajlott, és szinte a fél szolgaságot kivégeztük, nagy előnyre szert téve, mikor… észrevettem. Nehéz lett volna nem rá nézni arra az emberre, aki velem szemben, a szokásos támadó szamurájpózt felvéve vette fel velem a küzdelmet. A probléma mindössze annyi volt, hogy mikor rápillantottam – a fények épp megvilágították az arcát -, rögtön ledermedtem. És még most is alig hiszem el, hogy az előttem álló férfi maga a nagy Wakisaka Eiji, az egyik leghírnevesebb szamuráj. Aki a volt tanítóm.
Még szerencse, hogy álarcot viselek, és nem láthatja az arcomat. Biztosan meglepődöttség ülne rajta, és még láthatóan el is sápadtam. Nem lehet. Miért van itt? Miért pont ő vigyáz arra, akinek meg kell halnia még napfelkelte előtt? És miért pont engem kellett ideküldeniük?!
Éppen csak magamhoz térek, már suhint is a kardjával, én pedig alig-alig, de végül is sikeresen kikerülöm a csapását. Vagyis csak kerülném, de csupán egyet lép előre, a kardjával pedig újra támad, egyenesen felém döfve. Sajnos a csapást kikerülni már nincs időm, viszont annyit tudok tenni, hogy elfordítom a törzsemet, így csak végigszánt a pengével az oldalamon, a bordáim alatt. Halkan felszisszenek, ahogy a hihetetlenül éles, hideg penge a húsomba mar; és amint tudok, egyet hátrébb is lépek, megpróbálva kiérni a támadóköréből. Kezemet a sebemre szorítom, és mindenre felkészülve pillantok a meglepetésemre nem támadó szamurájra. Azt várom, hogy már rögtön le is sújt, és időt sem ad nekem – ez esetben elvetődnék valamelyik irányba -, de csupán védekező pózt vesz fel.
- Nem gondolod, hogy felismerlek, Hisato? – hallom meg mély, tiszteletet parancsoló hangját, amitől rögtön ki is ráz a hideg, és a szívem nagyot dobbanva adja tudtomra, hogy még mindig epekedek utána. És annyira rég beszéltünk, de… miből ismert volna fel?
Valószínűleg leleplezem magam az arcomra kiülő néma döbbenettel, amitől mukkanni sem merek, mert újból megszólal.
- Te vagy az egyetlen, akinek vannak olyan gyors reflexei, hogy képesek legyenek ilyen kis sérüléssel megúszni ezt a csapásomat – magyarázza meg lelepleződésem okát. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen apróságból felismerne… bár két évig a tanítványaként jártam vele az országot, így nem csoda, ha jobban ismer, mint én magamat. – Nyugodtan megszólalhatsz, már le vagy leplezve.
- Rég találkoztunk, Eiji-sensei – szólítom meg volt mesteremet tettetett magabiztossággal a hangomban.
- Valóban. Látom, miután olyan alávaló módon eltűntél, beálltál cselvetőnek. - Nos, tény, hogy miután két évig nála tanultam, megszöktem. Vagyis inkább szó nélkül elmentem, mert nem bírtam már tovább a közelében maradni. Minden egyes alkalommal szinte fuldokoltam a közelségétől, és kínzott a tudat, hogy nem lehet kettőnk között olyan kapcsolat, amire én vágytam. Mert noha számára én csak egy, a bizalmát élvező tanítvány voltam, ő milliószor többet jelentett számomra, mint bármilyen tanár. Szerettem őt, de mivel tudtam, hogy ő elítéli az ilyen dolgokat, úgy döntöttem, hogy nem gyötröm magam tovább, és elmentem. Neki egy szót sem szóltam, mert tudtam, hogy bennem rekedt volna a szó, és könnyebb volt némán elhagyni a tábort, mintha elmondtam volna neki a tervemet. Részben mondjuk az is közrejátszhatott, hogy akkoriban túlzottan türelmetlen voltam, a szamurájok nemes erényeihez képtelen voltam felnőni. Még most is, de mivel tehetségesnek találtak, beállhattam Chikamatsu Keitaro nagyúr ninjáihoz. Miután pedig elég jónak találtak hozzá, a kis magáncsapatának a vezetője lettem. Most pedig itt állok szemben a fájdalmas múltammal, ami még mindig ugyanolyan kegyetlenül kínoz, mint hat évvel ezelőtt. Kicsit sem tompább a fájdalom, mint akkor, inkább csak erősebb.
Mire észhez térek a sok nosztalgiázásból, az udvaron csend ül. Már minden szolgát megöltek az embereim, akik felkeltek és kivonultak, már csak Eiji-sama, az életben marad ninjáim és én vagyunk itt. A harcosaim szó nélkül körbeveszik a szamurájt, de egyetlen kézintésemmel visszavonulót fújok.
- Már úgyis megszökették a célszemélyt – magyarázom meg a ninjáknak a döntésemet, akik szó nélkül el is indulnak visszafelé. Én is követem őket, de nem jutok egy lépésnél tovább.
- Csak nem megszöksz, ismét? Nem félsz, hogy most nem fogom hagyni? – áll be tanítóm támadó állásba, de én csak elmosolyodom az álarcom mögött.
- Nem félek. Tudom, hogy nem fog hátba támadni, Eiji-sensei – intek neki, majd belevetem magam a sötétségbe, hogy eltűnjek. Hogy ismét meglógjak a szeme elől, és valamikor máskor, talán kevésbé fájdalmas módon újra láthassam az én drága, egyetlen mesteremet.
(2012.04.15.)

A kép Scabrouspencil tulajdona!:)

Gondoltam, hogy végre nem csak egyperceseket kéne feltennem, hanem mást is, hiszen van bőven mit pakolgatni, így most a Love is in the air című szettemből hoztam egy novellát. Mondjuk inkább shounen-ai megjelölésű, mintsem yaoi, hiszen inkább csak érzésekről szól, mint a testiségről. ^^ És hozzátenném, hogy yaoi-témában inkább csak nézelődni/olvasni szoktam, ha írok, azt is csak fórumos szerepjáték szintjén ,tehát ha kissé furcsa lett az iromány, minden mentségem ennyi :,3

Aztán pár hírt így a végére:
  • Rémálom 8. fejezete lektoráláson van, ahogy Natalie nevű karakterem háromfejezetes kis előtörténete is, és amint javítottam őket, felrakom mindet :)
  • nem tudom, hogy mennyire említettem, vagy mennyire nem, de Rémálom egyfajta  light novel (akarna lenni...), így természetesen dolgozom valamilyenféle manga-szerű illusztrációkon is, bár eddig csak egy nyominger borítószerűt tudnék felmutatni, azt is csupán a 4. fejezethez... így azt is szeretném majd berakni (bár igazából vicces, hogy az első három fejihez semmim sincs, csak a negyedik meg a hatodik fejezetekhez, és a hatodiké még csak félkész...>o<") . Jó lenne, ha kicsit ügyesebben tudnék rajzolni, így viszont csak utólag fogom tudni felrakni meg beillesztgetni a rajzokat a megfelelő helyre :) De ami késik, az nem múlik. :3 És Rémálomnak szeretnék majd még egy modult csinálni, amiben a karakterekről lennének információk (meg rajzok, már akikről van eddig). Gondolkoztam külön honlapon is... de még kitalálom (: Mindenesetre a 4. fejezet elejére felkerült a fejezet nyitóborítója, ami Laa-t ábrázolja (igyekeztem emgrajzolni, de nagyon kezdő vagyok még sajnos :<)