2011. november 18., péntek

Zene - egyperces

A zene... egy csodás találmány. Lágy, fülbekúszó dallamával harmóniát teremt a fejben. Van, akinél ez a dallam zongoraszó, van akinél egy hörgő férfihang. De egy a lényeg: sosem a szöveg a lényeg. Előfordul, hogy az ember rajongásában utánakeres, ha idegen nyelvű, esetleg még le is fordítja: végül az eredmény a csalódás. Néha negatív, máskor pozitív irányba. De sosem az énekes által énekelt mondatok, szavak a fontosak, de nemis csak a dallam. Az érzés. Az a hangulat, érzelem, amit benned kelt. Mikor a zene által keltett mag virággá növi ki magát és kinyitja szirmait: nincs annál csodásabb érzés. Szinte száll a hallgató, messze el, egy másik világba. A saját maga által kreált álomvilágba, egy helyre, ami csakis az övé...
És érzi. Tudja, hogy mindez jó, a zene mindig többet ad hozzá: alakítja, formálja a lelkét. Néha kicsit elszomorítja, de abban mi a rossz? Mikor az ember elveszt valamit, legalább megtanulja értékelni az addig olyan természetesnek vélt, most már nem az ő tulajdonában lévő dolgot. Valamint azt sem utolsó szempont, hogy a legokosabb gondolatok ilyenkor születnek: mikor az ember végre a lelkével kezd el látni, és gondolkozik. Nem a naponta többször elismételt mozdulatait végzi, nem válik passzívvá. Érezni kezd.
A zene megerősít, ha bizonytalan vagy: néha a legvégső lökést adja, mintegy segítő kéz lök a helyes irányba. Mert a zene által a szív szólal meg.
Előfordulhat, hogy az általad hallgatott szám meghat; de mindenképpen emlékeztet. Arra, hogy a zenehallgatás milyen gyönyörűséges. Hogy ő a részed, az általad kedvelt stílus már-már tapinthatóan te magad vagy. Mikor hosszú idő után újra hallasz meg egy ismerős ritmust, néha nem is tudod, hol hallottad, de az igen, hogy ismered. Érzed azt az érzést, amit a szám első meghallgatása után érzékeltél, szinte visszajutsz a múlt azon pillanatába.
A muzsika minderre képes. És még többre is: gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint bárki gondolná. Nem csak felszínes, de mély, igaz érzelmeket képes kicsalni az emberekből. Az érzelem pedig meghatározza az embereket- minden egyes pillanatban változtathatnak rajtunk, mi magunk vagyunk az érzéseink...
(2011.06.11.)

2011. november 6., vasárnap

VI. Őrangyal - novella

(ITT is olvasható)

Leírás:
Az életben mindenkivel előfordulhat, hogy a magában gondosan felépített világa
megreped, kettétörik, darabokra hullik. A gyengébbek ilyenkor magukhoz vesznek pár
doboz altatót, vagy elmerülnek a kádban egy borotvapenge társaságában. A bátrabbak
viszont nekivágnak a sötét, magányos útnak, ahol csak a saját, lassan megbomló
elméjük szolgál útitárs gyanánt. Vagy mégsem? Létezhet valaki, aki ebben a földi
pokolban is rád talál és vígaszt nyújt? A válasz a novellában rejtőzik...


A novella:
Rettentő magány. Egyedül vagy; senki sincs veled, hisz mindenki, az egész világ ellened fordult. Egyedül kuporogsz és sírsz.

Hát egy ember sincs az egész világon, aki megértene? Senki? De hát miért?

Hiába gondolkozol, nem tudod megmondani a kérdésekre a választ. Átöleled a tested, még jobban összekuporodsz, és sírsz tovább. Hibáztatod magad, közben utálod az egész világot.

Már olyan vörösek a szemeid, mintha csak démon lennél….fel van dagadva az egész, nem is látsz. Csak sírsz tovább.

Az oly nehezen felvitt, szép sminked teljesen szétfolyt az arcodon, teljesen fekete az egész. Csak sírsz tovább.

Minden egyes könny, mely kifolyik a szemedből, úgy égeti a bőrödet, mintha csak sav lenne. Csak sírsz tovább.

A magány mardossa a szíved, mely több ezer kis sebből vérzik. Csak sírsz tovább.

A kis sebeken befurakodott a fájdalom, a tehetetlenség és a reménytelenség, most már csak ezek irányítanak. De te csak sírsz tovább…

Olyan elkeserítő ez a látvány… beleszakad a szívem, ha csak rád pillantok. És én nem tudok segíteni. Csak itt állok szerencsétlenül, és nézem, ahogy mardosod, és bántod magad. Pedig ez az egész nem a te hibád…

Bárcsak tudnék segíteni! Bárcsak átölelhetnélek, és megvigasztalhatnálak! Bárcsak!

A tudtodra akarom adni, hogy itt vagyok. Itt vagyok melletted. Nem vagy egyedül. SOSE voltál egyedül. Én mindig veled voltam, és maradok, történjen bármi, csinálj bármit… Én itt leszek neked. Mert a tiéd vagyok. Tiéd az életem, a lelkem! Mindenem egyedül a tiéd! Én csakis azért vagyok, hogy téged támogassalak a háttérből. Mindig védtelek, és ott voltam veled a legmagányosabb óráidban. Mindig fogtam a kezed, és igyekeztelek a helyes útra húzni, ahol jó neked. Minden sérülésedet elszenvedtem helyetted, bármilyen baleset ért. Mindent, bármit, akármit megtennék érted! Hallod?!

Ugyan, hogy is hallanád? De azt tudnod kell, hogy ezután is mindent meg fogok tenni érted. És tudod, én mindezért semmit se kérek tőled. Egy köszönömre sincs szükségem. Semmire…

Csak továbbra is sírsz, megállás nélkül.

- Kérlek... ne sírj! - A válladra teszem a kezem, majd mikor erre se hagyod abba, hátulról átölellek, és betakarlak nagy fehér szárnyaimmal.

Te hirtelen abbahagyod a sírást. Megfordulsz, és egyenesen a szemembe nézel.

- Köszönöm, Őrangyalom… - mondod, majd hozzám bújsz.
(2009. november 21.)




Nos, szerintem ez az egyetlen novellám, amit feldúlt érzelmi állapotban írtam. Általában leülök, végiggondolom a dolgokat (van, hogy mielőtt megírnám, már fél napja, vagy akár több napja is a sztorin agyalok), aztán nekiállok írni. Nos, Őrangyal az erős kivétel, mert nagyon szomorú voltam és még sírtam is, mikor egy lapra lekörmöltem. ^^ Bár tény, hogy mire a végére értem, már nem sírtam és nagyon jól réeztem magam- ennek igencsak sok köze van a novellához.(:
Ó, és még mindig meglepődöm, mikor ránézek a dátumra, és kiderül, hogy már 2 év is eltelt azóta, hogy megírtam...:,D