2011. április 18., hétfő

IV. Hanyatló dicsőség- novella

Leírás:
Egy kor, ahol semmi sem az, aminek látszik.

Egy világ, amit tönkretettek.

És ahol van valaki, aki minden baj ellenére kitart.


A novella: (itt is ovlasható: http://anime-fanfiction.animehq.hu/fanfiction/viewstory.php?sid=11881&chapter=1)
Sötét középkor. Sötétebb, mint a pokol legmélyebb zuga, hol az örök kárhozat tüzében égnek a démoni lelkek. De régen ez egészen más volt. Oh! Mikor is volt az?! Mikor még a királyok dicsfényben úsztak, az emberek boldogok voltak és összetartottak, a különböző birodalmak seregei dicső hadjáratokat vittek véghez. Ekkor még éltek a mindenre képes hősök, az országok gazdagok voltak, szinte mindenhol béke honolt...
Ez volt a dicsőség korszaka. Dicsőség... Hol is van az már? Csak egy örök, az Isten! A többi múlandó... mint ahogy a dicsőség is. Egyszer mindennek vége szakad; egyszer minden elkopik, elkezd halványulni, majd eltűnik, hogy talán más korban visszatérjen. Kicsit másként történt. Olyanok kerültek a trónra, akik nem voltak méltók a korona viselésére. A saját maguk élvezetével törődtek csupán, tönkretéve és elnyomorítva a népet. Ennek pedig iszonyatos következményei lettek...
Elpusztult várak; romba dőlt paloták; gondozatlan, gazos földek; szétvert sírok. Mindent tönkre tettek, ami a régi pompát és gazdagságot mutatta, csak azért, hogy pár ember elégedett legyen... A csodálatos építésű házak és városok mind eltűntek, helyettük csak a bűn, a kosz és a mocsok maradt, mely mindent ellep. Az emberek... undorítóak és szakadtak. Sokuk holtrészegre itta magát, és a földön fekszik a csótányok és patkányok közt. Az emberek kis odúkban laknak, melyek félig vízzel vannak telve, mintha csak mocsárban élnének... A saját ürülékükben fekszenek és kelnek, érzéseik nincsenek, csupán ösztöneik és vágyaik.
Egy gyönyörű vidéken, egy magas hegy tetején azonban áll egy rom, mely egy gigantikus méretű kastély maradványa. A "világ közepe" – ezt a helyet így hívták régen, pár tíz évvel ezelőtt. A hegycsúcs legszélén áll egy ember, koronával a fején, jogarral és országalmával a kezeiben. Már régóta itt áll. Jött már tomboló vihar; tépték már szét ruháit; meg is verték; volt, ki szemközt köpte, sokan kinevették és nevezték bolondnak, ő mégis ott állt; határozottan és hűségesen. A királyi palota kapujából néz le romlott országára, s képviseli a régmúlt hanyatló dicsőségét.

2011. április 16., szombat

Egy bukott angyal szerelme -egyperces

Dobb-dobb. Ezt kéne hallanom, nem? Ahogy a szívem, itt bent, a mellkasomban lüktet, ezzel éltetve. De a mellkasom nem meleg; hideg, akár a száraz téli éjjel; tollpehely könnyűségű pókhálók szövik be, áthatolhatatlan, ragacsos falat alkotva. Nekem nincs szívem. Amolyan hétköznapi, normális értelemben valóban nincs a testemben ilyen létfenntartó szerv. De Benne... az én szívem Őbenne dobog már attól a pillanattól fogva, hogy élénkzöld szemeinek csapdájába estem. Azóta lelkem minden napsugarát ő ontja; megvilágítva így sötét világomat; elűzve mellőlem démonaimat, kik eddig árnyékként követtek mindenhová. Ő a levegő, melyett belélegzem; Ő az, aki érintése melegésvel felolvasztja a bordáimat rabláncon tartó jéghálókat. Ő az én életem egyetlen célja; az erő bukott szárnyaimban, mik a Pokolból újra az én Istenem felé, a Mennybe repítenek...
(2011.04.08.)
Egy ehavi kis fogalmazásgyakorlat, valamint "kissé" buzgó fantáziám terméke.:) Legközelebb a Hanyatló dicsőséggel (novallám, a IV.) fogok jelentkezni.ˇˇ

2011. április 12., kedd

Temetés- vers

Fekete csipke simítja arcomat,
Sötét fátyol borítja a hajamat,
Emberek könnyei nagyban hullanak,
Néma gyerekek síromra mutatnak.

Míg fekete hollók vígan mulatnak,
Macskák nyávogják sirító dalukat,
Ősi temető távoli bugyrában,
Síromban fekszem, őrajtuk ámulva.
(2011.02.05.)

Friss vers, az eddigiek közül hangulatra talán ez tetszik a legjobban. Életem harmadik verse...(: