2011. március 20., vasárnap

III. Utolsó ítélet- novella

Leírás:
Nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen a tetteivel, és azok súlyával.

Van, akinek fogalma sincs, egyetlen óra leforgása alatt hány életet tehet tönkre, mekkora változásokat vihet végbe az életben.

Ez a történet egy vámpírlányról szól, aki nem volt tisztában ezzel.



Novella:
Egy sötét sikátorba kanyarodtam, mely tele volt tócsákkal. Alig láttam. Zúgott a fejem, hevesen vert a szívem. És ha ez még nem lenne elég, a lábamat ólomsúlyúnak éreztem, és rettentően fájt.
Gyerünk! Még egy kicsit…! Mennem kell! Ha megállok, utolérnek!- Próbáltam erőt gyűjteni, de nem ment. Majd hirtelen a földre kerültem, a lábaim iszonyatosan fájtak. Begörcsöltek, én pedig a földre zuhantam. Szerencsére egy tócsa mellé, nem pedig bele. A föld így is éppen elég hideg.
Apró vízcseppek borítják el fáradt testem: az Esküdtek- leendő gyilkosaim- elől való menekülésben csak most eszméltem rá, hogy esik az eső. Nem is esik, szakad. Én pedig erőtlenül heverek a jéghideg betonon, miközben vízcseppek ezrei hullanak rám. Próbálok felállni, vagy legalább megmozdulni: csak annyit sikerült elérnem, hogy oldalra fordultam egy kicsit, pont egy kisebb pocsolyára esik rálátásom.
Belenézek a tócsába. Ahelyett, hogy sápadt, hosszú barna hajú és szinte világító kék szemű arcomat látnám, egy fiúét látom. Annak az embernek az arcát, akit tönkretettem. Szinte látom magam előtt a tócsában lefolyni az aznap este történteket.
Még mindig érzem a fiú meglepettségét, félelmét. Ahogy próbál elmenekülni előlem, ámde hiába. Zsákutcába futott. Megfordult, és ijedt szemekkel nézett rám. Még mindig a fejemben hallom a hangját, ahogy sír, és ahogy az életéért könyörög. De ez engem nem érdekelt. Elkaptam és eljátszottam vele. Először kielégítettem magam, aztán a vérszomjamat. Olyan isteni, ellenállhatatlan illata volt! Teljesen megbolondított, és megvadított.
A fiút rettentő rossz állapotban találta meg két turista, rögtön kórházba vitték. Azóta kómában van. Pedig ennek már vagy egy éve. Pontosan ma lesz egy éve.
A Legfelsőbb Lény nem nézte jó szemmel, amit tettem: elátkozott. A hatalmamat egy pecsét mögé zárta, amit csakis Ő tud feloldani. Az átok előtt az öt legerősebb vámpír egyike voltam. Mindenki félt és tisztelt, bár sok ellenségem, irigyem is volt. Most pedig csak árnyéka vagyok önmagamnak, egy erőtlen féreg. Idáig túléltem. Kerültem az erőseket, leráztam az üldözőimet. De most…. utolértek. Az Ítélőszék megvizsgálta az ügyemet, és bűnösnek talált. Az utolsó ítélet: halál.
A régi, fájó emlékek egy csapásra rám zúdultak: visszafeküdtem a hátamra. De még mindig gyötörtek a gondolatok. Hiába próbáltam szabadulni tőlük, megfertőzték elmémet. Körülölelték a szívemet, majd belemartak és a lelkemet is ellepték. Ez a furcsa érzés megbénított. Talán ez lenne az, amit az emberek lelkiismeret-furdalásnak hívnak? Ez magyarázatot adna sokmindenre: a fiú hangjára lefekvés előtt, az illatára minden étkezéskor, és a gyötrő, megsemmisítő erejű rémálmokra éjszakánként.
Léptek zaját hallom, az esőcseppek egyre erőteljesebben csapódnak rám. Két Esküdt lép mellém. Az egyik a szívem fölé emeli kardját, majd szívemhez szegezi harci eszközét. Megborzongok, mikor a hideg kard hozzám ér. Hallom, amint a mellkasomba hatol a penge. Szúró, éles fájdalom. Aztán sötétség, béke és megbocsátás.

2011. március 16., szerda

Damno fejével -egyperces

Az Úr küldött, az Ő Angyala vagyok. Azt a küldetést kaptam, mikor 17 voltam, hogy tisztítsam meg eme fertőzött és bűntől romlott világot. Tehát nem haboztam életemet csakis e nemes célnak szentelni. Már több, mint 22 embert váltottam meg (Damno úgy "váltja" meg áldozatait, hogy lassú kínzással megöli őket, hogy azok megszabadulhassanak bűnös testüktől, és a Mennybe juthasson a lelkük.), de az emberek mégis ellenségnek, bűnözőnek tekintenek, jelenleg hétszeres életfogytiglanra ítélnének, ha elkapnának. Csakis azért, mert e szegény, ostoba nyáj nem érti, mekkora jót teszek velük. Talán, ha már nem leszek, felfogják cselekedeteim okát, mint Jézusét is. Addig is, vár még egy megváltandó lélek a pincémben...
(2010.11.18.)

2011. március 11., péntek

A hű vadász- vers

Lenn a mélyben,
Bús sötétben,
Egy árny lapul,
Terv alakul.

Gonosz ármány,
Hazug látvány,
Mocsok csapda
Halálodra.

Ő rád vadász,
És megtalál,
Nincs menekvés,
Csak rettegés.

A Névtelen
Nem védtelen,
Nincs se remény,
Sem segítség.

Halott leszel,
Ha ő meglel,
Lelked mélye
Az Ő lénye.

Kegyetlen vég,
Rengeteg vér,
Az örök éj
S a szenvedés.

Ez vár rád,
Ha megtalál,
A hű vadász,
A vén HALÁL.

2010. április 17.



Mostanság nagyon belejöttem a versek feltöltögetésébe- egy novellát feltenni jóval nehezebbXD Én meg lusta vagyok^^" Ez a vers lassan egy éves lesz, gondoltam felrakom. Legközelebb egy novellával fogok jönni- a harmadikkal!^^

2011. március 8., kedd

Megtisztulás- egyperces

Csipp-csepp. Esik. Ha felnézek az égre, semmi fényt nem látok, mindent beborít a sötétség. Mégis olyan tiszta az egész. A levegő, amit mélyen a tüdőmbe szívok olyan friss és üde, hogy már fájdalmas belélegeznem. Hideg, belülről emészti föl a lelkem, ahogy ridegségével kiírtja a melegséget a mellkasomból. De nem csak belülről, hanem kívülről is támad: a sok, hideg esőcsepp ostorként ver, ahogy fedetlen bőrömre cseppen. Mégsem ez számomra a legmeglepőbb, hanem hogy noha fájdalmat okoznak ezzel, mégsem pusztítanak el. Fáj, de élek. Ahogy a szívemet nyomó bánat is ólomként húz lefelé, mégis állok. Most már, egy idő után nem is okoz fájdalmat a sok kis esőcsepp. Úgy érzem, minden gondom elszállt, a mellkasomban újfajta melegséget érzek: elszántságot. Most már készen állok a küldetésem befejezésére. Megtisztultam.
(2010.11.18.)